Századok – 2019
2019 / 1. szám - KRÓNIKA - B. Halász Éva: Szokás és törvény. A Magyar Történelmi Társulat konferenciája 2018. december 7-én
B. HALÁSZ ÉVA 213 de nem konkrét törvényhelyekre hivatkoznak, hanem általánosan az „ország régi szabadságára”, összefoglalják a korábbi gyakorlatot. Az előadó kiemelte, hogy a nádori cikkelyekben megjelenő kérdéskörök együtt csak I. Ferdinánd király és a Habsburg-dinasztia berendezkedésének első szakaszában voltak egyszerre aktuálisak. A nádori cikkelyek szerepét pedig abban látja, hogy a királlyal szemben bővíteni hivatottak a Bátori István 1530. évi halála óta üresedésben lévő tisztségre választandó új nádor jogkörét. Az 1530 és 1554 között tartott országgyűléseken nem választottak nádort, mivel a rendek a szokásjog alapján igyekeztek biztosítani számára az országos főkapitányi jogkört, ennek jogalapját pedig a nádori cikkelyek adták. A király végül beleegyezett a nádorválasztásba, majd a nádori cikkelyek szövege belekerült a Corpus Jurisba, az 1608. évi országgyűlés pedig törvényerőre emelte azokat. C. Tóth hangsúlyozta, hogy a nádori jogkör részletes és átfogó szabályozására csak az 1526 után berendezkedő Habsburg-dinasztia hivatali rendszerén belül került sor, középkori alapokon. Mátyás főherceg 1608-as koronázása előtt hozott törvényének 3. cikkelyében szabályozták a nádorválasztás módját, de hatáskörét részletesen nem. Ekkortól kezdve a nádori méltóság összeforrt a helytartói tisztséggel, de elveszítette katonai feladatait. Wesselényi Ferenc halála után nem választottak nádort, majd a nevével fémjelzett összeesküvés felszámolása után rövid ideig tartó reformkísérletet (Gubernium) követően I. Lipót rákényszerült a nádori tisztség betöltésére. Az Eszterházy Pál megválasztásáról és kinevezéséről szóló 1681. évi 1. tc. az első, mely nem csak általánosságban szól a nádor hatásköréről, rendelkezései pedig a nádori cikkelyekre vezethetőek vissza. Tringli István (MTA BTK Történettudományi Intézet) A szokás megváltozása. Mátyás nagy törvénykönyve a hatalmaskodások felbujtóiról címmel tartott előadást. A középkori jogban a „szokás” több dolgot jelentett: 1. amit ma jogszabálynak mondunk; 2. a gesztusokat, mozdulatokat, amelyeket egy jogi cselekmény során eljátszottak; 3. az akkor élő jogra vonatkozó, az oklevelekben olvasható formulákat. Az előadó elmondta, hogy a középkori felfogás szerint a földesúrnak joga volt bármilyen módon megvédeni a birtokát és behajtani jogos követeléseit. Ha mindezeknek az elszenvedője az eljárást nem érezte jogosnak, akkor hatalmaskodás miatt panaszt tehetett. Az oklevelek kezdetben csak 1-2 személyt (rendszerint a földesurat) említik hatalmaskodóként, ő(k) ver(nek) meg teljes falvakat, hajt(anak) el állatokat stb. Az Anjou-kor elejétől már úgy fogalmaznak, hogy a hatalmaskodást az úr tanácsára hajtják végre (ő a felbujtó). A 14. század közepétől kerülnek bele a formulába először összefoglalóan a segítők, és ekkor kezdik elválasztani, hogy pontosan ki és mit cselekedett; majd a század végéről hosz szú névsorok maradnak fenn, melyek részletesen közlik, hogy ki volt a felbujtó (kinek a tanácsára cselekedtek) és ki vett részt a hatalmaskodásban tevőlegesen. Tringli kiemelte, hogy I. Mátyás 1486-os, perjogot rögzítő törvénykönyve szerint
