Századok – 2019
2019 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Stefan Dorondel: Disrupted Landscapes: State, Peasants and the Politics of Land in Postsocialist Romania (Pál Viktor)
1282 TÖRTÉNETI IRODALOM átalakította a mezőgazdasági területek tulajdonviszonyait és jogi kereteit, és amely újra magánkézbe adta az erdők jelentős részét. (58‒62.) A mű harmadik fejezete az új jogi környezetben kialakult gazdasági, társadalmi, antropológiai viszonyok elemzése. Az erdő mint a gazdasági jólét és politikai hatalom forrása központi szerepet tölt be a tárgyalt falvak életében. A helyi társadalmi létra alján élő beás cigányok a történelmi birtokviszonyok helyreállítása miatt újra kimaradtak az erdő által kínált javak élvezetéből. Dorondel ebből eredezteti, hogy az illegális fakitermelést végzők legaktívabb csoportja a településeken lakó beások közül került ki. (65‒67.) Az illegális fakitermelések kérdése azonban ennél sokkal bonyolultabb, mivel a helyi társadalom egésze érintett és anyagilag érdekelt benne. Igazából az erdők pusztítása és a fa exportja az egyetlen jelentősebb bevételi forrás ezen a vidéken. Ebből fakadóan a törvényes tulajdonosok sokkal nagyobb pusztítást végeztek a falvak körüli erdőkben, mint az alkalmi fatolvajok. Az erdők fokozatos privatizációját követően ugyanis egész hegyoldalakat vágtak tarra a kitermelt fából származó jövedelemre éhes földtulajdonosok. Bár Dorondel nem vonja le a kézenfekvő párhuzamot, a tarvágások drámai mértéke a 2000-es évek Romániájában hasonlított a liberális kapitalizmus első nagyobb hulláma során történt erdőpusztításokra a 19. század második felének Magyar Királyságában. A helyi közösségek szinte minden tagja érintett az illegális fakitermelésben, és a helyi társadalomban betöltött szerepük szerint profitálnak a Romániába vagy exportra szánt fa bevételéből, ezért az olvasónak az az érzése támad, mintha egy bűnszövetkezet működését elemezné a szerző, holott Dorondel csupán a saját boldogulásuk érdekében a természeti környezetüket leromboló közösségről beszél. A klímaváltozás korában ez teszi globálisan relevánssá a két mikroközösséget kutató monográfiát. A szerző érzékletesen ábrázolja, hogy hiába az 1990-től kialakított jogi környezet, a „kéz kezet mos” elve az úr a helyi közösségek életében, és az erdő gyakorlatilag az egyetlen olyan gazdasági erőforrásuk, amelyből komolyabb többletjövedelmük lehet. A magas profit mellett eltörpülnek azok a hosszú távú környezeti problémák, amelyeket az erdők fokozott pusztítása okoz. (68‒91.) Az erdők gazdasági fontosságának tükrében érthető, hogy a falubeliek egyáltalán nem örültek annak, hogy erdeik egy része a Piatra Craiului Nemzeti Park „pufferzónájában” helyezkedik el. Ez ugyanis tovább korlátozta az erdőtulajonosok jogait. Válaszul a helyi közösség tagjai minden eszközzel igyekeztek kijátszani a nemzeti park által felállított szabályrendszert, és saját érdekeik mentén használni az családjaik által évszázadok óta lakott természeti környezetet. A nemzeti park ugyanakkor nem csupán korlátoz, hanem új lehetőségeket is igyekszik teremteni a tarvágások elmaradása okozta jövedelem-kiesés pótlására, valamint az ökoturisztikai elveket, lehetőségeket igyekszik népszerűsíteni a helyi lakosok körében. A kötet elején Dorondel jelzi, hogy a közös legelők évszázadokon keresztül központi szerepet töltöttek be a közösség életében, s ez a szerep a kommunista Románia összeomlásáig szinte változatlanul megmaradt. A közös legelők „halálát” Dragomireștiben a neoliberális változások hozták el, amelyek nyomán drasztikusan lecsökkent a háziállatok száma Romániában. A gazosodó, elvaduló közös legelőn a 2000-es évektől kezdve mindkét faluban elszaporodtak az illegális építkezések, amelyek szinte teljesen átalakították a korábban legeltetésre használt területet. (122‒127.) Dragovában a helyi közösség a közös legelőket szintén új építkezésekre használta fel, de itt nem magánházakat építettek, hanem falusi turizmussal foglalkozó vendégházakat. A helyi területhasználati szabályozást is ennek megfelelően alakították át a településen ‒ a falusi turizmusból származó bevételek növelésének reményében. (137‒138.) A kötet hatodik fejezete az ipari-mezőgazdasági kettős identitás kérdését járja körül, amely mindkét falu esetében jellemző, és ismerős lehet a Kádár-korszakból a magyar olvasó számára is. Bár a falubeli családok döntő többsége rendelkezik termőfölddel, gyümölcsössel, ez már nem kizárólagos bevételi forrásuk, hanem szinte minden esetben kiegészítő tevékenység az iparban vagy szolgáltatásokban végzett munka mellett.
