Századok – 2019
2019 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Katalin Szende: Trust, Authority, and the Written Word in the Royal Towns of Medieval Hungary (Veszprémy László)
1275 TÖRTÉNETI IRODALOM városi krónikánk valójában csak egy van, a szepesszombati, ám a 16. század elejétől számuk örvendetesen növekedésnek indult. A jogi érdeklődés és tájékozódás nemcsak az udvarban, hanem a városokban is vonzotta a történeti tárgyú szövegeket, miként arra a Zipser Willkühr kapcsán tett új felfedezése kapcsán Mikó Gábor hívta fel a figyelmet. Liebhart Egkenfelder, 1457-ig pozsonyi jegyző nemcsak arról ismert, hogy 38 kötetes könyvtárának két eredeti kézirata és katalógusa is fennmaradt, hanem az Artúr királyt és Nagy Sándort tárgyaló kötetek történeti érdeklődésére is fényt vetnek. A városi lakosság, a kereskedelmi kapcsolattartás és kommunikáció két-, illetve többnyelvűsége indokolja az írásbeliség és többnyelvűség kérdésének külön fejezetben való tárgyalását. A városok írásbelisége is többnyelvű volt, mint maga a korabeli valóság, amelyet mindig a praktikum vezérelt: a kommunikáció biztosítása városon belül és kívül. A kötetben szórakoztató példák olvashatók a nyelvek közötti interferenciáról, keveredésükről, a nyelvi hierarchiáról, a nyelvválasztást befolyásoló belső és külső tényezőkről, a címzett kegyét megnyerő szándékkal bezárólag, vagy éppen arról, hogy a városi küldöttek az országgyűlések magyar nyelvére panaszkodnak. Az írott és a beszélt nyelvek viszonyáról van szó, elsősorban a latin, német, magyar, kisebb részben az olasz és szláv nyelvekről. A tárgyalt városok többségében a német válik meghatározóvá, míg majd az alföldi mezővárosokban a 16. századtól a magyar. Ugyanakkor a nyelvhasználatban jelentős különbségek mutatkoznak a német közösségeken belül is, hiszen az erdélyi szászok a 16. századig írott nyelvként a latint használták. A kötet zárófejezetei a zsidók és az írásbeliség kapcsolatáról, ennek jogi szabályozásáról, illetve a városi levéltárak megszületéséről adnak reprezentatív áttekintést. A hazai városok zsidó népessége nem volt nagyszámú, de kereskedelmi, pénzügyi tevékenységük, hazai és nemzetközi kapcsolataik s elsősorban a keresztényekkel folytatott ügyleteik miatt meglévő kölcsönös bizalmatlanság miatt az írott dokumentumokkal és jogi biztosítékokkal való ellensúlyozás igénye már a kezdetektől megfigyelhető. Ennek jól ismert első emléke Kálmán király „cartula sigillata”-ra vonatkozó rendelete, továbbá a tárgyalt korszakban a pénzkölcsönökről született, városi pecséttel ellátott oklevelek és a zsidó hiteleket számon tartó, azokat ellenőrző zsidó könyvek, az úgynevezett Judenbücher. A héber nyelv a városi könyvekben csak kivételesen tűnik fel, azt a zsidó közösségen belül használták, illetve a követelésre vonatkozó gyakorlatias héber bejegyzések a vonatkozó oklevelek hátoldalára íródtak. A mintát a városi levéltárak esetében is a hiteleshelyi levéltárak szolgáltatták, de a dokumentumok visszakereshetősége és biztonságos őrzése iránti igény az egyes városokban változó időpontban és eltérő intenzitással, színvonalon más és más helyszínen az őrzési helyek kialakításához vezetett. A levéltár felépítése valóban a politikai szervezetet tükrözi, az írásbeliség fontosságának, gyakorlati használatának és hasznának megértése abból pontosan leképezhető, mint azt a szerző is idézi Michael Juckertől. A fejezet gondosan bemutatja mindazt, ami írott forrásokban vagy tárgyi emlékekben, így a tároló szekrényekben fennmaradt, s amelyekből kikövetkeztethető a gyűjtemény egykori használatának technikája és hatékonysága. A soproni levéltár nem véletlenül kap kiemelt helyet, hiszen a mai Magyarország területén Sopron az egyetlen város, ahol a levéltárban a 15–16. század fordulójától töretlenül végigkövethető a hiteles kötés-emlékek sora. A megőrzés gyakorlatának szerves része volt a megírt ívek bekötése korábbi pergamen kódexlapokba, ami egyúttal rendkívül fontos kultúrtörténeti forrás is (vö. Mittelalterliche lateinische Handschriftenfragmenten in Sopron. Hrsg. Edit Madas. Bp. 2006. és Magyar Könyvszemle 124. [2008] 1. sz. 77–79). Árulkodó jelenség, hogy a városi alkalmazottak közé bekerül a könyvkötő személye is. A kötet végén táblázatos formában áttekintés található a városok által kibocsátott oklevelekről (1244/1255–1305), a városi írnokokról 1400-ig, a városi hatóságoknak a püspöki városokban fennmaradt okleveleiről, az 1500 előtt megkezdett városi könyvekről. A korábbi résztanulmányok monografikus összegzése a középkori hivatali írásbeliség kutatásának módszertanilag is újszerű és rengeteg további kérdést felvető alapműve. Mindvégig
