Századok – 2019
2019 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szőcs Tibor: Damus pro memoria-oklevelek (Veres Kristóf György)
1272 TÖRTÉNETI IRODALOM terjedésének útvonalait: például Aba Amádé uralmi körzetében az egri káptalan hatására terjedhetett el, így akár feltételezhető valamilyen fluktuáció a vizsolyi és a gönci bíróság, valamint az említett káptalan személyzete között. Azokban az esetekben, amikor az átvétel csatornái nem teljesen egyértelműek, érdemes lehet egy későbbi kutatás során megvizsgálni, hogy a DPM-ek felbukkanása idején az adott írószerv használt-e hasonló stílust. A királyi kancelláriáról például 1247 után egyre növekvő számban kerültek ki rövid intitulatióhoz kapcsolt significamus uni versis promulgatióval rendelkező oklevelek, a damus pro memoria promulgatio 1256 tavaszán tűnik fel egy rövid intitulatiót tartalmazó diplomában (RA 1084.), az első királyi DPM-t pedig legkésőbb 1257 őszén bocsátották ki (RA 1165.). Ezután mindhárom stílus használata folyamatos egészen IV. Béla uralkodásának végéig. Érdekes kérdés, hogy az egri káptalan, ahol az 1270-es években robbantak be nagy számban a DPM-ek, rendelkezett-e valamilyen hasonló előzménnyel, azaz a DPM-ek valamilyen virágzó egyszerű stílust diverzifikáltak, fejlesztettek-e tovább, vagy velük érkezett meg a hiteleshelyre a protocollumot drasztikusan lerövidítő – vagy azt teljesen elhagyó – dísztelen oklevelek gyakorlata. Szőcs – valószínűleg helyesen – inkább köti a DPM stílus megszületését valamiféle túlzott egyszerűsítési igényhez az 1240‒1250-es években, tömeges használatát pedig stílusátadáshoz és -másoláshoz, valamint az írószemélyzet áramlásához, semmint a robbanásszerű írásnövekedés és a drága pergamen együttes hatásához, ahogyan azt Hegyi Géza tette. Szőcs meggyőző érvelése szerint, ha az utóbbi két általános, országosan ható tényező állna a DPM-ek megszületése mögött, akkor a tárgyalt diplomáknak is sokkal egyenletesebb területi eloszlásban kellett volna feltűnniük. Ugyan emiatt nem köthető a stílus megszűnése a papíroklevelek megjelenéséhez, ugyanis a DPM-ek használatával nem egyszerre hagytak fel az írószervek; sokkal inkább az őket használó irodák szűntek meg – például a királyi kancelláriáról az Árpád-ház kihalásával együtt vesztek ki –, másodsorban pedig nemes egyszerűséggel kimentek a divatból. A kötet szerzőjének a DPM stílus sajátosságaihoz – ezek közé tartozik az eltérő bizonyossággal kikövetkeztethető oklevéladó, illetve a legtöbbször csak intervallumként megadható keltezés – kellett adaptálnia a regeszták felépítését. Szőcs minden esetben informatív és átlátható megoldást választott: félkövérrel szedte az oklevéladót, ha az 99‒100%-os bizonyossággal azonosítható be; normál betűtípust használt, ha a kiadó személye 90‒98%-os biztossággal állapítható meg; végül kurzívval írta azt, ha csak 70‒90%-ban határozható meg, hogy kinek a kezéből került ki az adott diploma. Hasonlóan újszerű a kelet/keltezés feltüntetése, itt szögletes zárójelben található a tágabb intervallum, amelyre az adott irat biztosan időzíthető, és ezen belül kerek zárójelben egy valószínűsített, szűkebb időszak. Természetesen az oklevéladó személyének és a kelet/keltezés beazonosításához használt érvek megtalálhatók minden regeszta apparátusában. A regeszták felépítése ezektől eltekintve megegyezik A nádori intézmény korai történetéből ismerttel, szerencsés változtatás, hogy az apparátus kisebb betűmérettel van szedve, ami jelentősen megkönnyíti az eligazodást. A kötetben szereplő oklevelek közül több az RP-ben és a Nádori intézmény korai történetének függelékében is szerepel, minden jel arra utal azonban, hogy a szerző ezeket a diplomákat tüzetesen újra átnézte, ugyanis összevetve az azonos iratokról készült regesztákat, a Damus pro memoria-oklevelekben szereplők jóval feszesebbek és tömörebbek, ami a jó regesztázásnak egyik fontos ismérve, emellett az RP-vel összevetve apróbb korrekciók is felfedezhetők. Ezen túl a tartalmi kivonatok főszövegét követő apparátus részletesebb, benne teljesebb a hivatkozott szakirodalom, illetve feltűnő változtatás a korábbi teljes szövegű oklevélkiadásokban szereplő hibáknak a következetes és módszeres javítása, ami főleg a tulajdonnevek szempontjából tűnik szerencsés döntésnek. A kiadvány használatát tovább könnyíti – az elvárható névmutatón kívül – a kötet végén található DL‒DF mutató, és az oklevélkibocsátók mutatója, utóbbi az RP-ben található nádormutatón alapszik, természetesen a DPM-stílus sajátosságai szerint módosítva. Minthogy sok iratnak nem állapítható meg pontosan a kiadója, Szőcs egyszerű betűrendes mutató helyett
