Századok – 2019
2019 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szőcs Tibor: Damus pro memoria-oklevelek (Veres Kristóf György)
1271 TÖRTÉNETI IRODALOM Szőcs Tibor DAMUS PRO MEMORIAOKLEVELEK A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának kiadványai II. Forráskiadványok 54. MNL Országos Levéltára, Bp. 2017. 410 oldal Szőcs Tibor eddigi pályája során már többször foglalkozott érintőlegesen a damus pro memo ria oklevelekkel (továbbiakban: DPM); az Árpád-kori nádorok és helyetteseik okleveleinek kritikai jegyzékében (továbbiakban: RP), illetve A nádori intézmény korai történeté ben sem mellőzhetett számos dokumentumot, amelyek e sok szempontból egyedi iratcsoportba tartoznak. Innen egyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Levéltár gondozásában megjelent Damus pro memo ria-oklevelek című regesztakötetig, amelyben Szőcs az oklevélcsoport teljeskörű feldolgozását tűzte ki célul. Könnyű belátni a kiadvány hiánypótló voltát, hiszen a kötetben feldolgozott 369 oklevél – mivel a DL‒DF adatbázisban nagyrészük nincs besorolva kiadó és dátum szerint – a forrásgyűjtés fázisában sokszor elkerülte egy adott témát feldolgozó kutató figyelmét. Az iratcsoport jelentősége vitathatatlan, például az Árpád-kori nádori okleveleknek csaknem a 15%-a DPM. A kötet előtanulmánya – amely a Turul folyóirat hasábjain is megjelent 2016-ban – az összes lehetséges oldalról körüljárja a DPM-ek kérdéskörét; figyelemre méltók a magas színvonalú statisztikai elemzések, amelyek mindennél informatívabban mutatják be az iratcsoport használatának történetét. Szőcs vizsgálata azokra az intitulatióval nem rendelkező oklevelekre terjed ki, amelyek a damus/datum pro memoria promulgatióval kezdődnek. Ezeknek a középkori elnevezése memorialis , azonban fontos kiemelni, hogy ugyanezzel a kifejezéssel jelölték azo kat a diplomákat is, amelyek rövid intitulatio után bizonyos meghatározott promulgatiókkal kezdődtek. A legkorábbi DPM 1252-ből maradt ránk, a legkésőbbi 1446-ból, ugyanakkor 1270 és 1310 között bocsátották ki a diplomák minimum 65, maximum 83%-át; 1330 után mindössze 11 került kiadásra (3%). Szőcs az oklevéladók háromnegyedét tudta 75%-os pontossággal beazonosítani, eszerint a magyar királyok adták ki a legtöbbet (53 darab). Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a DPM-ek nem számítanak jellegzetes királyi diplomáknak, ugyanis az uralkodó kancelláriájáról kikerült iratoknak csupán elenyésző hányadát teszik ki. Sokkal jellemzőbb ez az irattípus az alországbíró esetében, aki majdnem ugyanannyi DPM-et adott ki, mint a király (47 darab). Összességében az anyag 31%-a köthető a királyi udvarhoz; ennél viszont jelentősebb arányban kapcsolhatók ezek az oklevelek Aba Amádéhoz és tartományához, előbbi 36 ilyen diplomát bocsátott ki, míg a vizsolyi bírósága 16-ot, a velük szorosan együttműködő egri káptalan pedig 45-öt. Szőcsnek ezeken kívül további két, kevésbé jelentős gócpontot sikerült azonosítania, az egyiket a Kőszegi család bizonyos tagjai alkotják, a másikat pedig az esztergomi egyházmegye. Szőcs kifejti, hogy bár elviekben a DPM oklevelek nem örök érvényűek – erre mutat, hogy az egri káptalan az összes ilyen oklevelet a kisebb pecsétjével erősítette meg, és sokszor hivatkoznak arra, hogy majd privilegiális formában is ki fogják azokat állítani –, ugyanakkor későbbi bírósági eljárások során soha nem merült fel kétség ezeknek az okleveleknek az érvényessége kapcsán, mindig fenntartások nélkül elfogadták és átírták őket. A DPM stílus minden bizonnyal nem a királyi kancellárián született, Szőcs szerint ezt a feltevést erősíti, hogy az első fennmaradt ilyen oklevél nem innen származik, hasonlóan a memorialis elnevezéshez, illetve a damus pro memoria promulgatióhoz; utóbbi használata már az 1240-es években kimutatható, azonban a királyi oklevéladó szerv berkeiben csak az 1250-es évek derekán bukkan föl. A kötet szerzőjének több esetben sikerült azonosítania a DPM-stílus századok 153. (2019) 6. szám
