Századok – 2019
2019 / 6. szám - MAGYAR HIVATALVISELŐK MÁRIA TERÉZIA SZOLGÁLATÁBAN - Szijártó M. István: A „professzionális” hivatalnokok tereziánus nemzedéke és a „bürokraták” hatalomátvétele
SZIJÁRTÓ M. ISTVÁN 1197 Generációtörténeti következtetések Az első elemzés tehát a vizsgált négy nemzedék jól elkülöníthető különbségeire mutat rá. Az általam leegyszerűsítően „háborúsnak” nevezett (1680 előtt született) nemzedék, amely még megtapasztalta a törökellenes visszafoglaló háborút, és általában harcolt is benne, majd végigélte a Rákóczi-szabadságharcot, érett fővel lett főhivatású hivatalnok az elsősorban 1723 után hivatalszerűvé váló felsőbíróságokban és különösen a dikasztériumokban – részint egyszerűen főméltóság-viselése okán, mintegy kénytelenségből. Ők jóval kisebb létszámú generációt képviseltek, mint a későbbiek, és arányosan oszlanak meg három csoport között: az arisztokraták, a vármegyei hivatalviselők közül kiemelkedő köznemesek és a pályájukat a központi hatóságokban (sokszor alacsonyabb szinten) megkezdő (és gyakran a hivatali ranglétrát végigjáró) „bürokraták” között. (De ahogy általában, úgy még ez utóbbiak esetében is igaz az, hogy a sikeres hivatali karriereket az előző generáció teljesítménye alapozta meg.) A „professzionális hivatalviselő” köznemeseknek jó esélyük volt családjuk társadalmi felemelésére, az elitbe való tartós integrálódásra. Azzal is találkoztunk, hogy a régi arisztokrácia tagjai – minden királyhűségük ellenére – jól láthatóan zsigereikben hordozták az önállóság hagyományát. Végül pedig az a mintázat rajzolódott ki, hogy a vármegyei köznemesség képviselői tipikusan a Helytartótanácson és a Királyi Kúria hivatalain keresztül kerültek az országos szintű hivatalok-bíróságok tisztségeibe (és pályafutásukban gyakran a diétai szereplés jelentette a kitörési pontot), míg a „bürokraták” a Kancellárián és a Kamarán keresztül emelkedtek fel. Mindezt úgy értékelhetjük, hogy az 1722–1723. évi diéta által hozott, főhivatású tisztviselők munkáját szükségessé tévő reformintézkedések mintegy megnyitottak egy csatornát, amely lehetőséget kínált az elitbe való felemelkedésre. Ezt mind a vármegyék bene possessionatus elitje, mind pedig az ilyen háttérrel nem rendelkező, kizárólag az uralkodó lojális és szakszerű szolgálatára építő „bürokraták” megpróbáltak kihasználni. A következő, „átmenetinek” nevezett, 1680 és 1700 között született generáció tagjai, akik ugyan a visszahódító háborúkban nem vehettek részt, de gyermekként vagy fiatal felnőttként megélték a Rákóczi-szabadságharcot, továbbá tipikusan felnőtt koruk elejére esett az a döntő lépés, amellyel a magyar hivatali és bírósági szervezet átalakítása 1723-ban megtörtént, már érett fővel váltak főállású tisztviselővé. Soraikból a kibővülő lehetőségeket, a felemelkedés szélesedő csatornáját a korábbiaknál nagyobb számban használták ki abban a formában is, hogy az Helytartótanácsban és a Kúrián az átlagos helytartótanácsosi szolgálati időnek legalább a dupláját töltötték vezető pozícióban. Közöttük az arisztokraták aránya azonban visszaesett, és a köznemesek körében is többségbe kerültek
