Századok – 2018
2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Papp István: Fehér Lajos. Egy népi kommunista politikus pályaképe (Bartha Ákos)
929 TÖRTÉNETI IRODALOM kovácsolt, széleskörű kapcsolatokat gyűjtött, vagyis „bátran nézhetett a jövőbe” (88.) – fogalmazott életrajzírója, aki alighanem okkal hangsúlyozza, hogy a Magyar Partizánszövetség 1956–1981 között regnáló elnöke jelentős mértékben alakította az 1944-es ellenállás(ok)ról való közgondolkodást (sőt a szakmai munkák elméleti kereteit is). Fehér a front átvonulása után a Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya helyettes vezetői posztjára került. Papp mértéktartó módon elemzi a Péter Gábor keze alatt eltöltött bő másfél évet, kiemelve, hogy „Fehér az utolsó pillanatban mégiscsak lelépett arról a vonatról, amely elkerülhetetlenül a szakadékba vitte volna pályafutását” (100.). Új állomáshelye a párt falusi osztálya volt, noha eleinte inkább újságíróként és szerkesztőként ténykedett a Szabad Föld nél és a Szabad Nép nél. A kötetben részletekbe menően megismerhetjük agrár szemléletének alakulását és Szabó Zoltántól Leninig terjedő „viszonyítási pontjait” (113.). Ezek szerint Fehér 1946 végén a nagybirtokrendszert lebontó földreformot éltetve a „korszerű, belterjes gazdálkodás” (117.) mellett tette le a garast, majd az ötvenes évek első felében már a kollektivizálást éltető „sztálinista propagandistaként” (127.) tevékenykedett a „kulákok” ellen. 1953-től aztán Nagy Imre egyik legbelsőbb munkatársaként mint „a középparasztsággal szembeni türelmes politika” (133–134.) híve tűnt fel, a visszarendeződés idején, 1955 elején pedig ismét a „kulákkorlátozás politikájának a szükségessége mellett tört lándzsát” (143.). Mindeközben igyekezett megőrizni jó kapcsolatát Naggyal, aki mellett 1956 októberében ismét kiállt egy rövid ideig, jóllehet a szerző – egy el nem mondott beszédre hivatkozva – úgy fogalmazott, hogy Fehér „már 1956 nyarán inkább Kádár Jánosban látta a párt ideális első számú vezetőjét” (154.). Annyi bizonyos, hogy a Kádár által végrehajtatott téeszesítésben ismét szerepet vállalt, noha „nagyon is tisztában volt a valóság és a propaganda közötti ellentmondásokkal” (258.). Fehér aztán minden követ megmozgatott az „átszervezés” racionalizálásáért (háztáji, melléküzemágak stb.), illetve az agrárszektor minél erőteljesebb állami dotálásáért. Az azonban túlzásnak tűnik a fentiek tükrében, hogy világos „víziója” (296.) lett volna a mezőgazdaságról. Papp aprólékos munkamódszerével rendkívül árnyalt képet nyújt a forradalom utáni bizonytalan közjogi helyzet átalakulásáról, a lassan berendezkedő új államhatalom kiformálódásáról, s szinte napról napra értelmezi (újra) az erőviszonyokat. A Népszabadság hoz 1956 végén rövid időre visszatérő Fehér esetében például nem elégedett meg a névvel jegyzett cikkek – ma már digitális eszközökkel könnyen megoldható – összegyűjtésével, hanem a névtelen írások közül kiválogatta a „stiláris jegyek” (173.) és a témaválasztás szerint nagy valószínűséggel főszereplőjétől származó írásokat, melyeket aztán behatóan elemzett. Esetenként nem fukarkodott a határozott állásfoglalásokkal sem. Fehér szerepét az 1956 végi bányászsztrájk felszámolásában például pályafutásának egyik „mélypontjaként” (197.) határozta meg, amit külpolitikai téren az 1968-as csehszlovákiai katonai intervenció melletti kiállás követett később. A pálya zenitjeként az 1966 és 1968 közti rövid időszakot említi, amikor Fehér erejét saját KB és PB tagsága mellett az általa képviselt agrárlobbi sikere és az „élelmiszergazdasági szemlélet” (315.) intézményesülése is nyomatékosította. „Hálózatépítő menedzserként” (296.) embereivel (Dimény Imre, Gyenes Antal, Izinger Pál stb.) és a megnyert reformer szövetségesek (például Fock Jenő, Nyers Rezső, Erdei Ferenc) támogatásával a hatvanas években korábban elképzelhetetlen összegeket lobbizott ki az agrárszektor számára az államháztartásból, miközben egy rendszereken átívelő problémának, az agrárnépesség társadalombiztosításának a kérdésében is jelentős előrelépések történtek. Fehér sikeres „manőverezését” (260.) a Kádár által meghirdetett életszínvonal-politika tette lehetővé. A folyamatot egyrészt javuló makrogazdasági mutatók és fejlődő infrastrukturális háttér, másrészt „nagyon komoly tőkehiány” és „egyre fenyegetőbb eladósodás” (273.) kísérte, nem beszélve a könyvben kendőzetlenül tárgyalt mentális kísérőjelenségekről. Fehér politikai karriere drasztikus módon ért véget a gazdasági reform 1974-es leállításával: az agrárlobbi fejét – politikustársaitól eltérően – nem kárpótolták semmilyen más pozícióval.
