Századok – 2018
2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Papp István: Fehér Lajos. Egy népi kommunista politikus pályaképe (Bartha Ákos)
930 TÖRTÉNETI IRODALOM Természetesen a bő négyszáz oldalas adatgazdag könyvben találni pontatlanságokat, következetlenségeket és vitatható álláspontokat. Ekképp a Horthy-kori bajtársi egyesületek nem „felekezeti és származási hely szerint tömörültek” (44.), hanem az oktatási intézmény struktúrája alapján, a tudományos alapú hallgatói falukutatás pedig nem „a népi írók szociográfiai útkeresése nyomán született” (51.), hanem fél évtizeddel korábban Szegeden és Sárospatakon bontakozott ki. A Népszabadság 1956-os sztrájkja kapcsán először azt olvashatjuk, hogy a konfliktus hosszú távon „erősítette a két politikus [ Fehér és Kádár – B. Á. ] viszonyát, s talán nem túlzás, hogy a bizalmát is” (184.), néhány oldallal később viszont már „a sztrájkot követően megingott bizalom” (201.) visszaszerzéséről esik szó. Apró figyelmetlenség, hogy Nagy Imrét (és társait) nem 1958. június 26-án végezték ki (246.), hanem tíz nappal korábban (ahogyan a következő oldalon a szerző maga is utal erre). Jókora túlzás ellenben a tőke és a munkaerő magyar államon belüli, Fehér által körvonalazott szabad áramlását „az európai gazdasági integráció négy szabadságának két elemeként” (336.) interpretálni. Nehezen igazolható az az állítás is, miszerint bár Fehér név szerint megtagadta Nagy Imrét, „de eszméit mégis életben tartotta, legalábbis az agrár- és parasztpolitika terén” (220.), hiszen – hogy a szerzőt idézzük – míg „1957 közepén Magyarország szántóterületének kicsit több mint 75%-át egyéni gazdák művelték” (226.), az 1960 végére levezényelt kollektivizálás következtében gyakorlatilag „véget ért a paraszti magángazdaságok története” (268.). Jó lett volna többet olvasni továbbá az állampárton belüli – a kötetben újra és újra hangsúlyozott – különböző lobbicsoportokról, mivel ezeknek a felszínen nemigen érzékelhető belső erővonalaknak és a Kádár-kori államigazgatás működésének a részletezése érdemben járulhat hozzá a korszak mélyebb és árnyaltabb megértéséhez. Az is igaz ugyanakkor, hogy a még tágabb kontextualizáció alighanem szétfeszítette volna az életrajz kereteit. A felvillantott izgalmas kérdések mindenesetre mintha irányt mutatnának a szerző egy lehetséges újabb kutatási témája felé. Összességében Papp István könyve fontos helyet foglal el az örömteli módon gyarapodó 20. századi magyar életrajzok sorában. Bár a szerző témaválasztottja iránti empátiáját esetenként lehet túlzónak ítélni, a felfedezés öröme közös: munkája által a szakma is gazdagodott egy eddig jócskán alulexponált politikus alapos portréjával. Külön kiemelendő, hogy a szerzőnek volt bátorsága a „nyíltszíni” töprengéshez, a megismerés korlátainak belátásához, így óvva meg magát a kényes témák esetében gyakori, kinyilatkoztatásszerű, ám nem kellően megalapozott megállapításoktól. Mindez az életrajz műfajában különösen méltányolandó, hiszen bármennyi releváns forrást is olvasunk el egy emberről (vagy embertől), még a racionálisnak tűnő, ok-okozati láncba rendezhető folyamatok mögötti – olykor igen triviális vagy éppen nyom nélkül maradó – motivációk is gyakorta okozhatnak meglepetéseket. Bartha Ákos
