Századok – 2018
2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Attila Pók: Remembering and Forgetting Communism in Hungary. Studies on Collective Memory and Memory Politics in Context (Csepeli György)
926 TÖRTÉNETI IRODALOM kommunizmust, az antiszemitizmust és a szélsőséges nacionalizmust. Ebben a kontextusban tűnik ki igazán annak a tanulmánynak a fontossága és érdekessége, mely Hitler és Horthy hat találkozásának eredményeit foglalja össze. Pók Attila a rá egyébként nem jellemző indulattal a pokolba vezető út hat stációjaként írja le az egyes találkozásokat, melyek mindkét szereplője a múlt mélységes kútjába esett Osztrák– Magyar Monarchia állampolgáraként indult annak idején az életbe. Hitler nyomorúságos egzisztenciáját a Ring épületeit ábrázoló képeslapok festésével tartotta fenn, amikor Horthy a császár és király kíséretében hintón robogott ugyanazon a Ringen. Ez a két ember nem érthette meg egymást. A félreértések mindkét részről tragédiába torkolltak. Hitler a Harmadik Birodalom végórájában földalatti bunkerében öngyilkos lett. Horthy – három felakasztott miniszterelnökével ellentétben – a „kőszegi megoldás” jegyében megúszta az akasztófát és a Lisszabon melletti kies Estorilban halt meg. Megadta magát Sztálinnak, majd megadta magát Hitlernek is. A második rész alapvetően fontos tanulmánya a bűnbakképzéssel foglalkozik. Az évente a pusztába zavart bűnbak az eredeti zsidó alkalmazásban magával vitte a bűnöket, szemben a nem-zsidó alkalmazásokkal, melyeknek sok esetben éppen a zsidók voltak szenvedő alanyai. Így történt ez Magyarországon az első világháború után, amikor a zsidókból lettek a nemzeti keresztény kurzus bűnbakjai, akiket az ország urai felelőssé tettek a vereségért, a kommunizmusért, amihez később társult még a nemzeti szocialistáktól elorzott antiszemita demagógia. A harmadik rész azt a módot mutatja meg, amikor a történész beavatkozik a múltba, aktívan megváltoztatva azt. Ebben a törekvésben élen járt a marxista történettudomány, ami minden bokorban az osztályharcos múlt nyomait kereste, s dogmatikus módon a társadalom élettelen gazdasági létmódjából vezette le a „felépítménynek” nevezett élet minden jelenségét. A Kelet-Közép-Európa szimbolikus földrajzával foglalkozó írásában Pók Attila igazságot szolgáltat Hajnal Istvánnak, aki – mint írja – ha angolul írta volna meg műveit, most az eu rópai társadalomtörténet nemzetközileg számon tartott klasszikusa lehetne. Ebben a részben visszatér a szerző a bevezetőben Deák István által említett kérdésre: miért nem volt „Historikerstreit” Magyarországon. A holokauszt és a bűnbakok keresése a poszt-kom munista Magyarországon című tanulmányból kiderül, hogy a holokauszttal szembenéző egyé ni teljesítményekben nem volt itthon hiány, sem a történészek, sem a tágabban értelmezett értelmiségi közegben. Bibó István már 1948-ban számot vetett a négy évvel korábban történt iszonyattal és előzményeivel a magyar társadalomban. A 60-as években lazuló ideológiai diktatúra nem tudta (s talán nem is akarta) megakadályozni a visszanézést. Pilinszky, Száraz, Cseres az irodalomban, Fábry, Kovács András a filmművészetben, Ránki, Lackó, Karsai a történettudományban számos ma is érvényes műben tekintettek vissza 1944-re, felvetve a „néma cinkosság”, az elkövetői felelősség kérdéseit. Ám Pók Attilának abban igaza van, hogy az önvizsgáló írások nem álltak össze rendszerré, s nem kényszerítették ki a katarzist. Fontos írás foglalkozik az antikommunizmus eredetével Magyarországon, aminek ismerete többek között hozzájárul annak megértéséhez, hogy a magyar társadalom miért hurcolja magával a 21. században lelki homokpoggyászait, átörökítve az új nemzedékekbe az elődök bűntudat nélkül elkövetett bűneit. A kiindulópont ebben az esetben is a trianoni béke, melyet megelőzött a polgári és a szocialista forradalom. A szocialista forradalom felfalta a demokratikus forradalmat, majd villámgyorsan elbukott. A bukás utáni zűrzavarból a keresztény nemzeti ellenforradalom került ki győztesen, mely identitását a két előző forradalom tagadásából merítette. A háborús vereség, a trianoni béke okait keresve a bukott forradalmak ideális bűnbaknak mutatkoztak. A rendszerváltást követően szabaddá vált a nyilvánosság, de a szabadság egyben azt is jelentette, hogy szabaddá vált mindaz, ami 1944-et ideológiailag előkészítette. Ma már szobra van Tormay Cecile-nek, Prohászka Ottokárnak, Teleki Pálnak, s csak egy hajszálon múlt, hogy nem áll szobra Székesfehérvárott az egykori váci rabnak, Hóman Bálintnak.
