Századok – 2018
2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Attila Pók: Remembering and Forgetting Communism in Hungary. Studies on Collective Memory and Memory Politics in Context (Csepeli György)
924 TÖRTÉNETI IRODALOM Attila Pók REMEMBERING AND FORGETTING COMMUNISM IN HUNGARY Studies on Collective Memory and Memory Politics in Context Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete – MTA Történettudományi Intézet, Kőszeg–Bp. 2017. Herodotosz úgy vélhette, hogy az élet tanítómestere a történelem, de az idők, melyben az emberek éltek, élnek és élni fognak azt mutatják, hogy a történelem tanulságai nem fognak rajtuk. A bűnök, hibák, kudarcok, vagyis minden, ami nehezíti és mérgezi az életet – nem zedékről nemzedékre öröklődik. Eltűnnek népek, mert akkora lett a csőd, melyet okoztak maguknak. Ám a helyükbe lépők újra meg újra a romlás receptjeit követik... A költő szavaival szólva azt is mondhatnánk, hogy “nincsen remény”. De nem mondjuk, mert látjuk, halljuk, olvassuk, hogy minden korban, minden társadalomban vannak, voltak, s bizonyára lesznek is, akik hisznek a javulásban, az ember taníthatóságában és abban, hogy a múltat meg kell ismerniük a jelenben élőknek annak érdekében, hogy legyen jövőjük. A múlt magában süket és néma, ahogyan David Loventhal írja: idegen ország, de aki ebbe az országba bemerészkedik, az kötelességének tartja, hogy beszámoljon mindarról, amit ott hallott, látott. Pók Attila angolul megjelent könyvében 15 tanulmányt olvashatunk Magyarország közelmúltjáról, melynek tanulságait a szerző készséggel megosztja az olvasóval. Az írások nyelve angol, de a hang, melyen megszólalnak: magyar. A szerző soha, egy pillanatra sem erőszakoskodik, nem tolakszik elő következtetéseivel. Tudja, hogy a történelem nem tanít senkit semmire, de hisz abban, hogy a történelmet kutató, a történelemről író történész taníthat. Ki ezt, ki azt tanítja. Ki a haladásban, ki az örök igazságokban hisz, s az már az olvasó dolga, hogy kiválassza magának a saját tanítómesterét. A kötethez Deák István, a magyar történészek New Yorkban élő doyenje írt előszót, melyben felrója a hazai történettudomány egyik nagy adósságát. A magyar történészek mind a mai napig óvakodnak a német történettudományban a múlt század 80-as éveinek végén kibontakozó Historikerstreit hez hasonló vita kirobbantásától, aminek oka nyilván nem a törté nészekben, hanem az őket övező társadalmi közegben keresendő. Erre a problémára a szerző is kitér a kötet egyik írásában. Pók Attila bátran nyúl a 20. századi magyar történelem kényes kérdéseihez, melyek tárgyalását minden esetben alapos historiográfiai bevezetés előzi meg – az ellentétes álláspon tokat inkább tompítva, mint élezve. A szerző egyszerre határozott és rugalmas. Láthatóan elkötelezett a polgári szabadságjogok, a korábban egyértelműen pozitívan beállított „haladás” ügye mellett, ugyanakkor nagyfokú empátiával közelít a konzervatív álláspontokhoz. Amiben nem alkuszik, az a totalitárius politikai rendszerek elutasítása, az egyéni és közösségi szabadságot eltipró gyakorlatok megvetése. A bevezetőben említ egy érdekes esettanulmányt, mely akár az egész kötet mottója is lehetett volna. Két Bécs közeli várost hasonlít össze, melyek közül az egyik Magyarországon van, a másik a mai Ausztriában. Mindkét várost ostromolták a Bécs felé igyekvő törökök. Az egyik Kőszeg, melynek várát 1532-ben ostromolta I. Szulejmán szultán óriási hadserege. A várat Jurisich Miklós maroknyi csapatával 25 napon át védelmezte, majd jelképesen megadta magát, és a török hadsereg tovább vonult Bécs felé, melyet már nem tudott bevenni. A másik említett város Perchtoldsdorf, melyet 1683-ban ostromoltak a törökök. A város ugyan megadta magát, de a törökök senkinek nem kegyelmeztek, a város lakóit mind egy szálig lekaszabolták. Az ostrom emléke mindkét városban ma is elevenen él. Perchtoldsdorf a Nyugat
