Századok – 2018
2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Papp Barbara – Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban (Bartha Eszter)
921 TÖRTÉNETI IRODALOM Papp Barbara – Sipos Balázs MODERN, DIPLOMÁS NŐ A HORTHY-KORBAN Napvilág, Bp. 2017. 340 oldal A nőtörténet-írás Magyarországon számos fehér folttal „büszkélkedhet”, ezért Papp Barbara és Sipos Balázs vállalkozása, hogy átfogóan megvizsgálják a női emancipáció helyzetét a Horthy-korszakban – már csak témájánál fogva is – üdvözlendő kísérlet, a született mű pedig fontos hiánypótló munka. A két szerző közül Sipos Balázsról mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy az ELTE Nőtörténeti Kutatóközpontjának a vezetője, ezért a munka nemcsak a Kutatóközpont tevékenységére hívhatja fel a figyelmet, hanem rámutathat arra is, hogy a nőtörténet-írás éppolyan fontos és legitim (csak éppen kevésbé elismert) területe a magyar történetírásnak, mint a hagyományosabb irányzatok (politikatörténet, szellemtörténet, intézménytörténet, historiográfia stb.). Ezt a várakozásunkat a kétszerzős kötet tökéletesen beteljesíti. Az első fejezet komoly elméleti háttérrel és elmélyült historiográfiai tudással nyújt áttekintést a magyarországi nőtörténet korszakairól és bevezeti a hibriditás fogalmát. Ezen azt kell értenünk, hogy miközben a Horthy-korszak mint konzervatív, autoriter (vagy egyszerűbben ellenforradalmi) rendszer vonult be a magyar történetírásba, amely elsősorban Trianonnal és a Tanácsköztársasággal szemben határozta meg magát, valójában a női emancipáció terén – még ha meg is őrizte alapvetően konzervatív jellegét – ambivalensebb képet mutat annál, mint amit általában feltételezünk. Noha az első világháborút követő, rövid életű politikai és oktatási emancipáció eredményeit jórészt visszavonták, a feminizmus maga pedig szinte szitokszóvá alakult (annak még liberális változata is nemzeti szempontból gyanúsnak számított, nem is beszélve a baloldali kötődésű nőmozgalmakról), létezett egy progresszív konzervativizmus – vagyis a szerzők meghatározása szerint a korszak nőtörténetét elsősorban a „neopaternalista konzervativizmus” és az „emancipacionista konzervativizmus” konfliktusa határozta meg (miközben, ha nem is használták a feminizmus kifejezést, a liberális feminizmus egyes követelései azért átkerültek az alapvetően konzervatív szellemiségű nőmozgalmak programjába). Hasonlóan eredeti megállapítás az, hogy a nemzeti-konzervatív retorika egyes elemeinek átvétele sokszor egyáltalán nem jelentett egyfajta lepaktálást a korszakban – minden ambivalencia ellenére – uralkodó paternalista politikával. Ez éppen azt a kísérletet jelezte, hogy elfogadtassák a női emancipációt mint jogos követelést, és kiküszöböljék a nemzetietlenség, kozmopolitizmus stb. bélyegét, amelyet olyan gyakran rásütöttek a feminizmusra. Fontos megállapítás az is, hogy az első világháború utáni helyzetet nem lehet pusztán a feminizmus apályával jellemezni. Valójában a mobilizáció–demobilizáció–remobilizáció triászáról beszélhetünk, ami alatt azt értjük, hogy az első világháborús eredményeket (elsősorban a női munkavállalás terén) nem lehetett semmissé tenni, annál is inkább, mivel a magyar középosztály nagy része látványosan elszegényedett, és sokszor nem engedhette meg magának az egykeresős modellt. A kötet a szerzők meghatározása szerint elsősorban a magyar középosztály nőtagjaira fókuszál, hiszen a diplomáig kevés alsóbb osztályból származó férfi jutott el (ha egyáltalán eljutott), a nők esetében pedig szinte csak a jobb módúaknak volt fenntartva a továbbtanulás lehetősége. Igaz, a szerzők azokat a nőket is belefoglalják az elemzésbe, akik nem szereztek ugyan diplomát, de szellemi munkásként dolgoztak, így jelentősen tágítva a „modern, diplomás nő” fogalmát. A tanítónők, diakonisszák, irodisták tagjai rekrutálódhattak az alsó középosztályból is, ahol a szülők nagy áldozatot vállaltak lányaik iskoláztatásáért, de az egyház is segíthette a tehetséges, de szegény lányok továbbtanulását (például diakonisszák). Az
