Századok – 2018

2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tamás Ágnes: Propagandakarikatúrák ellenségképei Szarajevótól Párizsig (Romsics Gergely)

919 TÖRTÉNETI IRODALOM

Nem meglepő, hogy a térség egészében még inkább vitriolos módon, gyakran ismét csak rasszista keretben értelmeződött a karikatúrák többségében a Szovjetunió is. A „judeobolsevizmus” toposzának elterjedtsége meglepő eredmény és jelzi, hogy adott esetben a cári Oroszország nagyhatalmi örökségével szimpatizáló (szláv) országokban is milyen mozgósítás zajlott a bolsevizmus ellen. Tanulságos, amint a szerző bemutatja, hogy a bolsevizmus hogyan kapcsolódott akár némely cseh ábrázolásban is a zsidósághoz és a németséghez. Az osztrák és magyar jobboldali fősodor, illetve a szélsőjobb esetében természetesen a cseh- vagy délszláv kiadványokhoz képest is nagyszámú és gyakran rendkívül nyers rasszizmust tükröző munkában köszönt vissza a zsidóság és bolsevizmus összekapcsolásának tétele (160. és 204.).

Külön kiemelendő részeredménye a kötetnek, hogy alaposan megvizsgálja a párhuzamos antiszemita és antibolsevik mozgósítás összefüggéseinek szempontjából a magyar liberális hagyományokat hordozó, a zsidó integráció örökségét harcosan képviselő Borsszem Jankó

esetét. A szerző jó szemmel azonosítja, hogy míg az antiszemita gondolatvilág toposzait a lap rendszeresen tette gúny tárgyává, másszor pedig pátosszal emelt szót az együttélés és egybeolvadás mellett, az októberi forradalom és a tavaszi bolsevik puccs kapcsán nem vállalkozott a közgondolkodásban gyorsan teret nyert sémák kritikájára. Tehát a kormányzat közeli, de egyértelműen a szabadelvű hagyományokhoz ragaszkodó Borsszem Jankó szerkesz

tői maguk is a hallgatást választották, „nem tértek ki a zsidóság őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság időszakában játszott szerepére”. Amint arra a szerző felhívja a figyelmet, nem jelezték például, hogy a legtöbb zsidó elutasította a Tanácsköztársaságot, noha más esetekben hasonló érvekre utaló rajzokat közölt a lap. Ezzel pedig kimondatlanul a rendszer ellenségkép-alkotásának egyik fő, egységképző elemét fogadták el a lap szerkesztői. Ennek az ellentmondásnak a könyvben történő bemutatása megerősíti arra vonatkozó tudásunkat, hogy a Horthy-kori rendszer sokféle irányzata, csoportja és gyakran ellentmondó ideológiai elköteleződései mellett hogyan működtek az egységet bizonyos kulcskérdésekben megőrző és erősítő világnézeti és emlékezetpolitikai alaptételek, amelyeknek a rendszer belső sta -bilizálásában jutott jelentős szerep (130–131.).

Végezetül megemlítendő: a kötet révén látványos megerősítést nyer arra vonatkozó tudásunk, hogy mennyire erős és intézményesült toposzok szabályozták a régióban a Magyarországról és a magyarokról való gondolkodást. A „jobban élők” képzete gyakran párosult a „rosszban sántikálók” toposzával, különösen Ausztriában, míg a kisantanton belül érthetően az utóbbi erősödött fel a két bevett ábrázolás közül. A karikatúrák nyomán az olvasóban egy olyan térség körvonalai rajzolódnak ki, ahol a legkülönbözőbb konfliktusok fordítják egymással szembe a politikai közösségeket, melyeknek propagandamunkásai azonos eszközökkel, sémákkal – és durvasággal – láttatják együgyűnek, civilizálatlannak és gonosznak a másikat. Tanulságos egy belgrádi vicclap budapesti emlékműpanorámája, amely az „Ismeretlen csempész”, az „Ismeretlen királygyilkos” és az „Ismeretlen pénzhamisító” szobrai révén ragadja meg – szerb nézőpontból –, mit kívánt az amúgy magas grafikusi színvonalon gyártott propaganda láttatni Magyarországból a harmincas évek derekán (204.). Ehhez hasonló emlékeztetőkkel találkozunk lapról lapra, amelyek erőteljesen korrigálják azt az utókorban természetes módon megjelenő vágyat, hogy a konstruktívat és az előremutatót nagyítsa fel a társadalmi emlékezetben. A korban – és ez talán a legbővebben adatolt aspektusa a munkának – a népszerű kultúra teljes iparágai termelték egymással szemben az előítéleteket, méghozzá olyan műfajban, amely akkor – a televíziózás kezdete előtt és a rádiózás hajnalán – szinte csak a mozikkal és híradóikkal volt „versenyben” a társadalmi elérés szempontjából.

A formai hasonlóságok között mindenekelőtt a gúnyrajzok vulgaritása, a bennük megjelenített kegyetlenség, az embertelenség normalizálása és a másik elembertelenítése (egyben a saját közösség ezáltal történő felmentése) szúr szemet. Tanulságos, amikor egy olyan cseh karikatúrával szembesülünk, amelyen „a diadalt ünnepelve Maurice Pellé tábornok, a