Századok – 2018
2018 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tamás Ágnes: Propagandakarikatúrák ellenségképei Szarajevótól Párizsig (Romsics Gergely)
918 TÖRTÉNETI IRODALOM időszakosan német, amerikai magyar és romániai (kisebbségi) lapokat is vizsgált (19–28.). A kiadványokat elsősorban sajtótörténeti szempontból helyezi el tágabb kontextusukban, elméleti szempontból pedig a Másik ellenségként való megalkotásának folyamatát mutatja be az ellenségképek kulturális antropológiájának területéről kölcsönzött fogalmi eszköztár segítségével (29–49.). E többszempontú előkészítésből egyetlen nézőpont hiányzik. Az egész munka értelmezését segítené, ha az olvasó eligazítást kapna arról is, hogyan értelmezi a karikatúrákat a szerző szemiotikai szempontból, konkrétabban a politikai nyelveken belül elfoglalt funkciójuk alapján. Tamás természetesen többször is utal a gúnyrajzok és a modern nacionalizmusok, illetve a sajtó közötti összefüggésekre, a karikatúra politikai üzeneteket szélesebb közönséghez eljuttató feladatára a nemzetépítések, majd utóbb a tömegtársadalmak egymást követő korszakaiban. De hiába keressük a könyvben azoknak a számára valamely okból különösen relevánssá vált elméleti megfontolásoknak a számbavételét, amelyeket az elemzésekben nagyon gyakran és tanulságosan kamatoztat. Nem esik szó (a bevezető fejezetekben) a karikatúra jelentésteremtő, metaforikus minőségéről, a szó (írásjel) és kép közötti jellegéről, sem arról, hogy miként vezetnek be a karikatúrák a politikai diskurzusokba képi metaforákat. Pedig ez a sajátosságuk hatékonyan vezet be – terjeszt és szilárdít meg, ráadásul nagyon kompakt üzenetek formájában – világképi és ideológiai elemeket a politikai nyelvbe és a társadalomba egyaránt. Az elméleti részeket követő empirikus elemzés a karikatúrák szoros olvasását mintaszerűen valósítja meg. Fontosabb vagy tanulságosabb rajzok kapcsán a szerző reprodukálja és/vagy részletesen leírja az alkotást, majd gondosan feltárja az utalások gyakran sűrű és összetett rendszereit. A karikatúrák metaforikus jellege itt válik különösen jól láthatóvá: valamely kurrens esemény, folyamat (át)értelmezése a rajzokon egy távoli vonatkoztatási rendszer bevonása révén valósul meg. Ezek utóbb gyakran olyannyira bevetté válnak, hogy metaforikusságukat a befogadó gyakran nem is veszi észre. A szerző több ízben felhívja a figyelmet az ilyen „halott metaforák” elterjedtségére és legfontosabb csoportjaira. A békekonferenciák kapcsán különösen gyakori az orvosi/állatorvosi párhuzamok képi és szöveges importálása, míg a nagypolitika és sakk a vizsgált korszakban is gyakori összekapcsolása talán az egyik legrégebben megszilárdult képzettársítás az európai és ázsiai politikai nyelvekben (96., 100.). Egy sor másik kérdésben a karikatúrák értő elemzése kevésbé ismert vonatkozásokra világít rá. A recenzens benyomása szerint ezek elsősorban bizonyos térségünkben megtalálható közös jellemzőket érintenek, amelyek rámutatnak, hogy a két világháború közötti kisnemzeti politikai nyelvek – az e nemzetek közötti gyakori konfliktusok dacára – milyen hasonlóságokkal is rendelkeztek. Alább – terjedelmi okokból – csak röviden mutatok be a térségünkben elterjedt tematikák közül néhányat, majd ezt követően kitérek bizonyos formai és cselekményesítési hasonlóságokra, a szerző gondolatmenetét követve. A háromfélszáz oldalhoz közelítő könyv egésze azonban ennél sokkal több összefüggést villant fel. A tematikus hasonlóságok közül lényeges kiemelni a Népszövetségnek a konkrét ábrázolások szintjén jól megragadható elutasítását, amely a tagság a kisállamok számára szinte „kö telezővé tett” voltának kimondatlanul is megidézett tézisével párosult. Meglepő módon nemcsak magyar, osztrák (és német), de cseh és délszláv példákat is kapunk a gyakran „cirkuszként”, illetve civilizált „fehéreket” „vadakkal” egy asztalhoz kényszerítő szervezetként bemutatott Népszövetségről, amellyel a kisnemzetek hadi erényeikben és faji-kulturális felsőbbrendűségükben magabiztos öntudata szegeződött szembe legtöbbször (182. különösen, valamint 177–190.). Hasonló logikát követtek és gyakran hasonló eszközöket alkalmaztak a karikatúrarajzolók utóbb a Kellogg-Briand-egyezmény kritizálása során. Különösen a harmincas évektől ezek a rajzok a nemzetközi pacifizmus egész hagyományát egyre inkább idejét múlt rög -eszmeként, a háborút igenlő vagy elfogadó új korszellemmel ellentétes gon dolatként ábrázolták (234. és 239–240.).
