Századok – 2018
2018 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hermann István: A Veszprémi Egyházmegye igazgatása a 18. században, 1700–1777 (Mihalik Béla Vilmos)
702 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet második részében az egyházmegyét irányító elitet vizsgálja Hermann István, elemzését két kérdés köré rendezve: 1.) Az egyházmegyei elit részét képező tisztségek milyen egyházi társadalmi mobilitást rajzolnak ki, és ezek alapján felvázolható-e egyházi pályamodell? 2.) Az egyházmegyei elitben szerepet kapó papság ténylegesen milyen feladatokat lát el az egyes, fentebb bemutatott egyházigazgatási szintek kialakításában, majd működtetésében? A középső szintű igazgatási egységet, mint fentebb említettem, a középkori főesperességek eltűnése következtében a kerületi esperesek irányították. Kiválasztásukban fontos szempont volt az alkalmasság, amely átlagosan 11 esztendei lelkipásztori szolgálatot jelentett. Feladatuk a plébánosok ellenőrzése volt, és lényegében kommunikációs csatornát jelentettek az alsópapság és az egyházmegye fő irányítói, a helynök és a püspök között. A fennmaradt kerületi jegyzőkönyvek alapján azonban mégis egyik leggyakoribb feladatuk egyes egyházi ruhák, kegytárgyak, út menti keresztek, templomi zászlók megáldása volt – bár ezek nyilvánvalóan egybekapcsolódhattak a helyi plébánia és plébános vizitálásával. A kerületi esperesi kinevezés vízválasztó volt az egyházi pályán, jelentős részük lépett tovább a székeskáptalanba. A káptalan azonban nem jelentett valódi egyházkormányzati testületet, a főesperesi címek eltűnésével ez még inkább kiüresedett. A veszprémi káptalan ráadásul nem számított a korban országosan kiemelkedő presztízsűnek, így a kanonokok kinevezése lényegében a püspök kezében maradt. A káptalan legkiemelkedőbb javadalmait az egyházkormányzat aktív tagjainak tartották fenn, és közülük került ki az egyházigazgatás legfontosabb irányítója, a püspöki helynök is. A káptalani tisztség ugyanakkor kevés kivételtől eltekintve az egyházmegyés papság számára a karrier csúcsát jelentette. A püspöki helynökök egyfajta folytonosságot teremtettek a 18. századi veszprémi egyházigazgatásban. Padányi Bíró Márton például püspöksége előtt betöltötte ezt a tisztséget, más helynökök pedig hosszabb, több püspök alatt teljesített szolgálat révén biztosították a folyamatosságot. Feladataik közül a lelkipásztori teendőket (templomok, keresztek megáldása) leggyakrabban átadták a kerületi espereseknek. Az egyházi bíráskodás mellett azonban kiemelkedő volt egyházkormányzati szerepük: plébániaszervezés és -alapítás, plébániák végleges vagy ideiglenes betöltése, az egyházmegyébe más püspökségből átlépő, vagy máshová távozó papokról a döntés és engedély meghozatala, a lelkipásztori feladatoktól való ideiglenes vagy végleges felmentés, valamint a vizitáció elvégzése. Az egyházmegyei elit kialakítását Hermann István a már alaposabban kutatott Padányi Bíró Márton példáján át szemlélteti, azt vizsgálva, hogy a megyéspüspöknek milyen lehetőségei voltak ennek a szűk rétegnek az összeállításában, pályájuk mozgatásában. Bíró püspökségének elején különös nehézséget okozott ebben a tekintetben, hogy 1745–1755 között nem volt üresedés a veszprémi káptalanban. Emiatt 1749-től tiszteletbeli kanonoki címet adományozott, amely a káptalan „előszobája” volt, és jellemzően ez volt az első lépés a kerületi esperesek munkájának elismerésére. Ezzel párhuzamosan a püspök törekedett egy fiatalabb generáció lehetőséghez juttatására, s az érintettek későbbi pályája igazolta Padányi Bírónak személyi politikáját. Az ekkor felemelt nemzedék a későbbi püspökök hasznos segítőinek bizonyult, közülük Horvát Pál püspöki helynök lett, Séllyei Nagy Ignác pedig az első székesfehérvári püspök. A káptalanon belüli nézeteltérések, illetve a káptalan és a püspök közötti viszony azonban befolyásolhatta az egyházmegyei eliten belüli mozgásokat. Orosz Pál nagyprépostot például egy ilyen nézeteltérés miatt mozdította el Padányi Bíró Mártont a helynöki tisztségéből. Az egyházmegyei elit alakulásának értelmezését segíti a kötet függelékében az egyes területigazgatási szintek szerint rendszerezett személyi adattár, ami azért is jelentős, mert számos esetben pontosítja, kiegészíti Pfeiffer János mai napig használatos, kiemelkedő munkáját, a veszprémi egyházmegye történeti névtárát. Az egyházigazgatási szervezet kialakítása – és mindenekelőtt a plébániahálózat újjászervezése – az 1770-es évek derekára jelentős előrehaladást ért el. A plébániák rendszerének
