Századok – 2018
2018 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Földváry Miklós István: Egy úzus születése. A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században (Keglevich Kristóf)
695 Földváry Miklós István EGY ÚZUS SZÜLETÉSE A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században Argumentum – ELTE BTK Vallástudományi Központ, Bp. 2017. 144 oldal Földváry Miklós István liturgiatörténész új könyvében (ami már elektronikusan is elérhető a világhálón) az úgynevezett Hartvik-agenda műfaját, keletkezésének körülményeit, kutatás történetét vizsgálja, továbbá azt, hogyan tanúskodik a kódex a középkori esztergomi liturgia kialakulásáról. A zágrábi székesegyházi könyvtár gyűjteményében őrzött szertartáskönyv (Knjižnica Metropolitana MR 165) a történészek figyelmét elsősorban a benne megőrzött püspöknév (Chartvirgus) révén keltette föl. Földváry részletesen ismerteti a kutatási előzmé nyeket, a szerkönyv kodikológiai leírását, betűírását, helyesírását, díszítését, elkülöníti elsődleges és másodlagos scriptor ait. A kódex használói a szövegek egy részét utólag, a 11. és a 12. század fordulóján, illetve a 12. század elején neumákkal látták el. Ezek – amint ezt Szendrei Janka kutatásai nyomán tudjuk – a magyar notáció kifejlődésének első emlékei. A tízféle, germán hátterű scriptorium ok felé mutató kottaírás tanúsága szerint a Chartvirgus-pontificale használatának első évtizedeiben egy virágzó, ugyanakkor még meg nem állapodott, különféle német hatásoktól megérintett zenei kultúra volt jelen Zágrábban. A szerkönyvben egyházkormányzati ordók (például zsinattartás, kiközösítés, a kiközösített visszafogadása), a liturgikus év rendhagyó szertartásai (például a vízkereszti vízszentelés és csillagjáték, a húsvéti szent háromnap, a keresztjáró napokhoz tartozó és egyéb körmenetek), valamint exodiasztikus, azaz a betegséggel, halállal, az életből való távozással kapcsolatos rítusok (gyónás, beteglátogatás, utolsó kenet) kaptak helyet. A szertartások közé olykor beszédeket (beszédmintákat) is iktattak, ezeket korábban Madas Edit elemezte. Földváry előző kismonográfiájában – Az Esztergomi benedikcionále. Irodalom és litur gia az államalapítás-kori Magyarországon (2014) – a szintén Zágrábban őrzött Benedictionale Strigoniense mintegy 300 főpapi áldást tartalmazó ciklusának közel háromnegyed részét a kora Árpád-kori, sőt minden valószínűség szerint a Szent István-kori magyarországi latin liturgia és irodalom igen jelentős, hazai szerzőségű emlékeként azonosította. Az Esztergomi benedikcionálé kézirata a Chartvirgus -kódexéhez hasonló módon a 11. század utolsó negye dében készült. A kódexeket Germain Morin maredsous-i (Belgium) bencés szerzetes 1926-i tanulmánya, majd Dragutin Kniewald horvát pap és liturgiatörténész az 1930-as és 40-es években kifejtett érvelése szerint a zágrábi püspökség alapítása idején adományozták idősebb magyar egyházi központok a kifejlett liturgikus élettel és az ehhez nélkülözhetetlen könyvkultúrával nem rendelkező új székesegyháznak. Földváry Miklós a források bizonyságával összhangban és erős érvekkel támogatva új következtetéseket fogalmaz meg, érdemben újat mond az eddig Hartvik-agendaként vagy Agenda pontificalisként ismert szerkönyvvel kapcsolatban. Műve vállaltan úttörő jellegű, ennek je gyében nevezi a kódexet kutató elődeitől eltérően Chartvirgus-pontificalé nak. A pontifikálé a liturgikus könyv típusát jelenti. Chartvirgus neve a 84. fólió rectó ján, a húsvéti feltámadási szertartás során elhangzó Exsultet ben, a húsvéti gyertya megszentelésére szolgáló imádságban szerepel. Az Exsultet végén az énekes békességet kérve az Úr oltalmába ajánlja az egyházat a hivatalt viselő pápával, a püspökkel és a királlyal együtt (una cum papa nostro illo et antistite nostro chart virgo et gloriosissimo rege nostro illo). Az ablativusban álló „chart virgo” formában jól érzékelhető a szóköz, ami arra mutat, hogy a szöveget másoló személy nem tulajdonnévként értelmezte, hanem a liturgiában gyakori „virgo” szót vélte fölismerni a kifejezésben. Liturgikus szövegekben az intézmény élén álló személyek nevét – minthogy ez idővel változott – általában nem írták ki. A mai szerkönyvekben az „N” betű (nomen ) utal a behelyettesítendő személy TÖRTÉNETI IRODALOM
