Századok – 2018
2018 / 2. szám - FIUMÉTÓL KONSTANTINÁPOLYIG - Hornyák Árpád: A magyar külpolitikai gondolkodás szerb képe a két világháború között
A MAGYAR KÜLPOLITIKAI GONDOLKODÁS SZERB KÉPE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT 392 nagy súllyal szerepelt az a tétel, hogy a magyar állam meghatározó szerepet játszott abban, hogy a szerbek és Szerbia Európához tartoznak, amiből implicite következik a szerbekkel szembeni magyar kultúrfölény gondolata is. „Míg a horvátok ezer év óta a nyugati keresztény kulturkörben éltek, a szerbeket sorsuk előbb bizánci orthodox kapcsolatba, majd a törökök jármába adta, török hódítás alatt több mint négy évszázadon át éltek rájasorban, a török urak farmjain szinte rabszolgaként robotoltak, vagy a hódító török seregekhez csatlakozva, martalócként dúltak, raboltak és élték primitív kulturálatlan életüket. A törökök bocsátották be őket a magyar hódoltság alföldi vidékeire, ahol félnomád pásztor életmódot folytattak a XVII. században és cigányokhoz hasonlóan sátoroztak, vagy földalatti putrikban laktak. Csak a magyar korona ősi határainak visszaállítása nyitotta meg számukra az európai művelődés lehetőségeit: magyar területre bevándorolva, egyszeriben városi lakosokká, iparosokká és kereskedőkké váltak, akik barokk templomokat emelhettek orthodox hitüknek és köréje csoportosulva messze megelőzhették rájasorban maradt balkáni testvéreiket. Más részük a magyar területtől leszakított határőrvidéken kap helyet s a bécsi haditanács iskolákat alapít számukra, gazdasági oktatásban és ami fő, disciplinában részesíti őket, s mind a két életforma, mely így Magyarország területén a rácok, a szerbek számára megnyílik: a városlakó kereskedőé és a határőrvidéki katonáé, egyformán közrejátszik, hogy a szerb nemzeti művelődés épp nálunk, az Aldunától északra induljon meg és virágozzék. De ez a műveltség sem idősebb két századnál; jó, ha a magyarországi szerbség hat-hét nemzedéken át él így európai kulturális viszonyok között, míg a szerbiai, balkáni szerb csak a XIX. század elején szabadul fel a török járom alól s ennélfogva legföllebb három-négy nemzedék óta művelődhetik, amennyire ezt a szerbiai viszonyok a múlt században elősegítették. Azaz Jugoszlávia mai uralkodó osztályának, a szerbiai szerbségnek ősei fölfelé menve negyedik generációban még ráják voltak; a rabszolga ősi instinktusaival, alázkodó ravaszsággal, hirtelen kirobbanó vérszomjjal, gyilokkal, de leginkább, mi a rája földhözragadtságában érthető, bunkósbottal.”46 Az a Szekfűnél is hangoztatott motívum, hogy a szerbek zömében új keletű városlakók, első-másodgenerációs polgárok, szintén gyakori eleme a szerbekről alkotott magyarországi képnek. 47 46 Szekfű Gyula: Šufflay Milán tragédiája. Magyar Szemle XI. kötet (1931) 1–4. sz. 382–383. 47 A belgrádi szerb kispolgárokról írta azt Kázmér Ernő, a szerb irodalom jelesebb alkotóit a harmincas évek második felében a Nyugat olvasóinak bemutató kritikus, hogy „legtöbbje csak első generációban városi lakos; még Sumadija lankás bérceinek tövében van családi házuk és érthető, ha ezeknek az embereknek humora, életszemlélete minden nagyképűséget nélkülöz”. Kázmér Ernő: Kis riportok a jugo szláv irodalomból. Nyugat (1936) 7. sz. 69. Érdemes idézni egy kicsivel korábbi írást is 1916-ból. „Ügyvédek, orvosok, hivatalnokok, tanult emberek, mindazok, akik a politikát csinálják, többnyire szintén parasztok fiai, vagy unokái a Balkánon. A volt miniszterek, akik az újra benépesedett Belgrádban oly sokan vannak, földművelő ivadékok. Volt miniszter és falusi földműves között, magasrangú
