Századok – 2018
2018 / 2. szám - FIUMÉTÓL KONSTANTINÁPOLYIG - Hornyák Árpád: A magyar külpolitikai gondolkodás szerb képe a két világháború között
HORNYÁK ÁRPÁD 391 számot, mint a szerb és horvát ellentét húszas évek végén történő kiélesedése. A magyar politikai gondolkodók és publicisták rokonszenvét természetesen a horvátok élvezték. A magyar közvéleménynek a horvát függetlenedési törekvéseket övező szimpátiája kettős forrásból táplálkozott: egyfelől abból a hasonlóságból, amely a horvátok harca és a magyarságnak az osztrák egységesítő törekvésekkel szemben vívott évszázados küzdelme között érezhető volt, másfelől a sok évszázados magyar–horvát sorsközösség gondolatából, a nagyszámú magyar–horvát hősre való emlékezésből.41 Volt azonban ennek egy nyilvánvalóan reálpolitikai megközelítése is, nevezetesen, hogy a magyar külpolitikai vezetés (és a politizáló közvélemény is) időről időre komoly eshetőségként vette számba annak lehetőségét, hogy a horvátok kiválásával felbomlik Jugoszlávia. 42 A magyar kisebbséggel szembeni bánásmód boncolgatása mellett a horvát kérdés tárgyalása nyújtotta talán a legjobb lehetőséget arra, hogy a szerb politika, lélek, kultúra kontextusában rámutassanak azok „hiányosságaira”, s szembeállítsák azokat az „európai értékekkel”. A „maradi, durva, balkáni” szerb hagyományokból vezette le a magyar politikai közvélemény a horvát–szerb szembenállás élesedését és a diktatúra 1929. januári bevezetését. Általános volt az a vélekedés, amit lépten-nyomon megtalálunk a legkülönbözőbb tárcákban, cikkekben, tanulmányokban és beszédekben, hogy Jugoszlávia valójában Nagy-Szerbia, s a délszláv álarc mögött mindig ott rejtőzködik a nagyszerb gondolat.43 „A szerbek az új államba is áthozták változatlanul a régi Szerbia összes pártjait azok minden begyökerezett balkáni gondolkodásával és bizantinus eszközeivel. Ezekkel szállották meg a közigazgatás, közoktatás, közgazdaság, közélet minden állását és helyét s így nőtt fel az a mélységes korrupció, balkanizálódás, amelyről a diktatúra kiáltványa maga is megemlékszik, s amely végsőkig fokozta a horvátok lelkében az ellenállást a nagyszerbek uralma ellen, s amely végül éppen ezért egyre erősebben fűtötte a horvát nemzeti eszme különállásra, önkormányzásra való törekvését.”44 Nem bánt finoman a szavakkal a kor vezető történésze, Szekfű Gyula sem, aki a nagy horvát történész és albanológus, Milan Šufflay meggyilkolása nyomán érzett fájdalmát a Magyar Szemle hasábjain írta ki magából. 45 Gondolatmentében 41 Gratz Gusztáv: A szerb–horvát ellentét. Magyar Szemle VII. kötet (1929) 7–12. sz. 311. 42 Nikola Pašić halálának apropóján a Magyar Külpolitika kétoldalas vezércikke azt taglalta, hogy a vidovdani alkotmány megváltoztatásáért néhány éve folytatott ádáz küzdelem a délszláv államot oda sodorta, ahová a Monarchiát egy teljes évszázad: „s mára már a nemzetiségi, vallási és kulturális tagoltságú, különböző gyűlölködő népfajoktól lakott nagy szerb birodalom maga is beteg ember, amely aligha éli sokkal túl fanatikus megteremtőjét, Pašicsot.” Pasics. Magyar Külpolitika 6. (1926) 2. 43 Bajza József: A délszláv diktatúra. Budapesti Szemle 223. kötet (1931) 647–649. sz. 35–37. 44 Berkes József: A horvát kérdés Jugoszláviában. Magyar Szemle V. kötet (1929) 1–4. sz. 331. 45 Az Ifjú Jugoszlávia nevű kormány által támogatott szervezet tagjai 1931. február 18-án lakása előtt kalapáccsal agyonverték.
