Századok – 2018

2018 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Bálint: Árpád a város fölött. Nemzeti integráció és szimbolikus politika a 19. század végének Magyarországán (Patakfalvi-Czirják Ágnes - Zahorán Csaba)

225 TÖRTÉNETI IRODALOM

In: Nacionalizmuselméletek. Bp. 2004.; Bárdi Nándor: Otthon és haza. Tanulmányok a ro

mániai magyar kisebbség történetéről. Csíkszereda 2013.) vagy „identitáspolitikaként” (Egry Gábor: Etnicitás, identitás, politika. Bp. 2015.) is használatos, ugyanakkor a szerző elveti a „nemzetiségi kérdés” fogalmát, kihangsúlyozva az egyes nemzeti mozgalmak törekvéseinek és működésének lényegi azonosságát és – legalábbis elméleti szinten – egyenrangúságát. A tömörség ellenére az első részből sem hiányoznak az érdekes részletek, például a nyugati inspiráció bemutatása, az emlékművekkel megjelölendő helyek kiválasztásának folyamata vagy a helyszínekért való rivalizálás (például Székelyudvarhely törekvése az erdélyi Árpád-szobor megszerzésére, 39.).

A Városok

címet viselő következő rész arról a közegről szól, amelyben a kormányzat mil

lenniumi szimbolikus politizálása zajlott. A hét helyszínt rövid történeti áttekintésekkel és néhány statisztikai mutató alapján, illetve a rivális nacionalizmusok potenciális sikeressége szempontjából veszi sorra a szerző. Az elemzések betekintést nyújtanak a helyi politikai és társadalmi viszonyokba, az ábrázolások nem túl bonyolultak, de nem is elnagyoltak vagy statikusak. Pozsony kapcsán például jól megragadja a többrétegű pozsonyi identitást és a nemzeti integrációk dinamikáját: a városban domináns „pressburger” mentalitást, a német nyelvű „hungarus patriotizmust”, az ortodox zsidóság elzárkózását, a szlovák nemzetépítés kezdeti felívelését, majd átmeneti vereségét, amely után a magyar nemzeti integráció maradt az egyedüli a játszmában. A fejezet végén Varga Bálint röviden összegzi a leírtakat, érzékeltetve a nemzetiesítés határait a 19. században. Brassót – és részben Zimonyt – leszámítva a többi helyszínen a magyar nemzeti integráció fő ellenfelét nem a rivális nemzeti mozgalmakban, hanem inkább a sajátos helyi viszonyokban és a „nemzeti közömbösségben” azonosítja be (131–133).

A harmadik rész (A kőbe és bronzba vésett magyar állameszme

) „esettanulmányai” magu

kat az ünnepségeket, valamint az egyes emlékművek felállítását és fogadtatását ismertetik. A szerző megemlíti a millennium általános, elvi elutasítását a szlovák, román és szerb nemzeti aktivisták részéről, majd pedig megjeleníti azokat az ellenérzéseket, amelyeket az egyes helyeken váltott ki – például a felekezeti törésvonalak mentén Nyitrán (katolikus fenntartások a liberális magyar állammal szemben) és részben Munkácson (az ortodox zsidóság részéről), illetve a nemzetiek mentén Brassóban (szász és román oldalról) és Zimonyban (szerb és horvát részről). A „soknemzetiségű nemzetállam” nemzetiesített ünnepének paradoxonjait nemegyszer finom iróniával érzékelteti a szerző, például amikor egy pozsonyi magyar szónok „szociáldarwinista ihletettségű” beszédéről ír, vagy a brassói szászok érdekes stratégiája kapcsán, amely tulajdonképpen az ünnepség „elszászosítását” jelentette (149.). Varga Bálint a kontextus vázolása és a konkrét jelenségek leírása mellett látszólag kevésbé hangsúlyos, de valójában lényeges elméleti kérdéseket is felvet. Például az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán a „(polgár)háború” kifejezés használatával (41. jegyz.) a magyar nemzeti narratíva etnocentrizmusából való kilépés szükségességét jelzi. Az „asszimiláció”, a „magyarosítás” és az „elnemzetlenítés” kifejezések elutasításával együtt (18–19.) pedig a szerző mintha egyértelműen a modernista-konstruktivista álláspont mellett tenné le a voksát a nemzetté válás folyamatát illetően, amely alapvető cezúrát lát a „premodern” és a modern nemzeti identitás kifejlődése között (eltérően például a folytonosság számos elemét is hangsúlyozó etnoszimbolista megközelítéstől. A kérdést összefoglalja Lajtai L. László:

Trendek és elméletek a nemzet- és nacionalizmuskutatásban. Pro Minoritate 2015/ősz). Ennek megfelelően a magyar (de lényegében az összes Magyarországon zajló) nemzeti integráció célja az volt, hogy a magyar (és nem magyar) anyanyelvű tömegekből, „amelyek viselkedését nyelve egyáltalán nem határozta meg, stabil nemzeti identitással rendelkező nemzettagokat faragjon [...] tehát valami egészen újat hozzon létre.” (18.). Ez a megközelítés és a vele járó fogalomhasználat azonban nem mindig áll összhangban az esettanulmányokban leírtakkal. Ezekből ugyanis jóval