Századok – 2018
2018 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tringli István: Szokás és szabadság. Tanulmányok a középkori magyar jogszokások és kiváltságok történetéhez (Bognár Szabina)
1398 TÖRTÉNETI IRODALOM például a kora újkori kodifikáció elemzése, a fragmentumkutatás terén), az nem csupán a különbségekre világít rá, hanem kifejezetten gyümölcsöző is lehet. Így a tanulmánykötet ismertetése során azokat a szempontokat emeljük ki, amelyek e két tudományterület, a történetírás és a jogtörténetírás számára egyaránt jelentőséggel bírhatnak. Tringli István „két eszme”, a szokás(jog) és szabadság(kiváltságok), a középkor két meghatározó, egymással összekapcsolódó „intézményrendszere” köré rendezte írásait. A szokás, vagy inkább szokásjog a széles társadalmi rétegek együttélésének szabályozója, míg a szabadságok rendszere egyes társadalmi rétegeknek juttatott előjog, nem ritkán felmentés az általános, a szokások diktálta kötelezettségek alól. (Túlmutat ezen a könyvismertetésen, de nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy akár a mai társadalmi rendszer is jellemezhető az általánosan elvárt normák, az azok alóli felmentések, valamint a különböző többletjuttatások rendszerével.) A szokások című fejezet első írása a vármegyei közgyűlések és a közgyűlési bíráskodás történetének és gyakorlatának szokásjogi feljegyzéseken (okleveleken) alapuló áttekintésével pontosítja ismereteinket a közgyűlési bíráskodás funkciójáról, a helybeni és gyors igazságszolgáltatásról, a gonosztevők levelesítéséről (proscriptio); valamint a rendszer fenntarthatóságát biztosító kiterjedt kegyelmezési gyakorlatról. Úgy a közgyűlés, mint a közgyűlési bíráskodás, a levelesítés intézménytörténeti elemzése során a szokásjog működésének számos sajátosságával szembesíti olvasóját a szerző. Egy dinamikus, folyamatosan változó szabályozó- és intézményrendszer képe bontakozik ki, melynek formálásában a tisztségeket betöltő személyek habitusa éppúgy szerepet játszik, mint a középkori jogfelfogás, vagy akár a működőképességet számon kérő praktikum is. A Váradi regestrum és a szerző által ismert összes levelesítési jegyzék feldolgozásával született a tipikusan női elkövetők, a számos elnevezéssel illetett bűbájos, rontást tevő, étető, néző asszonyok (fytonissa, incantatrix, malefica, divinator), és általában a női bűncselekmények (például méregkeverés ‒ veneficium) kapcsán lefolytatott egyházi és világi bírósági eljárásokról szóló, a Bűbájos és néző asszonyok levelesítő jegyzékekben című tanulmány. A középkori (jogi) nyelv kapcsolódó fogalmait, azok változását részletesen nyomon követő írásból kirajzolódik, hogy bár a rontást tevők tömeges üldözéséről nem beszélhetünk (a levelesített gonosztevők mindössze 1–2%-a sorolható ebbe a körbe), ugyanakkor mivel ez a bűntett nem kizárólag a sértett fél kárára történt, hanem általában a keresztény hit ellenében is, üldözésük általános volt. A szokásjog és a jogszokások kialakulásáról, tartalmuk változásáról, a „régi jó jog” ideájáról és annak alkalmazásáról tudósítanak a fejezet következő tanulmányai. A királyi hatalom korlátozott terjedelmét („a magyar királyság korai szakaszában a királyi hatalom minden autokratikus vonása ellenére sem fogta át olyannyira az egész országot, mint amennyire ezt megtette a későbbi »privatizált« korszakokban” 47.), a jogérvényesítés sajátosságait, az egyes intézmények (például a tanács [consilium], az eskü) szerepét bemutató tanulmány ‒ Az új ki rályság berendezkedése cím alatt ‒ más forrásbázison, az általánosítás igényével íródott. A szerző ‒ a korai magyar királyság jogi és kormányzati intézményei kapcsán ‒ nem a nyugati minták követését tartja elsődlegesnek, ezzel szemben a szokásjogi gyakorlat kontinuitását (de nem változatlanságát), és az archaikus sztyeppei örökség nyomait magukon viselő vonások jelentőségét hangsúlyozza. Az Ákos sátorhelye – Ákosudvarhelye című írás egy elhúzódó per dokumentumaiból kiindulva a honfoglalás kori birtokszerzés mint jogalap védhetőségét, a pervitel sajátosságait elemezve jogosan veti fel a kérdést, hogy a 13–14. századi úgynevezett úri nemzetségek, mennyiben kapcsolhatók a honfoglalás kori nemzetségekhez. A malomjog és a vadászati jog klasszikus területei a szokásjognak. A szerző által feltárt malomépítéshez kapcsolódó szokásjogi norma („molendina taliter debeant edificari, quod preiudicium uni per aliud non inferatur”) részletes elemzése során képet kapunk arról, hogy a jogalkalmazás során miként tudta a szokásjog évszázadokon át betölteni funkcióját, eközben milyen tartalmi és formai változásokon ment keresztül, továbbá arról is, hogy miként
