Századok – 2018
2018 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tringli István: Szokás és szabadság. Tanulmányok a középkori magyar jogszokások és kiváltságok történetéhez (Bognár Szabina)
1397 TÖRTÉNETI IRODALOM elméletet már Kristó Gyula is több helyen megcáfolta, Bácsatyai eredményei pedig további adalékokkal szolgálnak tarthatatlanságához. Zárójelben kell megjegyezni: Vajay munkája elsősorban abban a szellemi környezetben volt jelentős, amelyben éppen virágkorukat, jobban mondva másodvirágzásukat élték a nagymorva elitek és a Karolingok szövetségéről szóló elméletek, amelyekkel szemben egyfajta ellenszövetségként jól mutatott a magyarok és a nyugati-frankok szövetségének teóriája. Más kérdés persze, hogy a források ellentmondanak Vajaynak, ahogy az itt bemutatott könyv is több helyen rámutat. Egy ilyen könyvismertetésben nyilván nem lehet kitérni minden egyes érdekes részletre, amelyet egy részletes, több száz oldalas monográfiában talál az olvasó. Összefoglalva megállapítható, hogy Bácsatyai Dániel könyve bizonyára megkerülhetetlen munka lesz a honfoglalás utáni évszázad, illetve a magyar törzsszövetség kalandozásai iránt érdeklődők számára. Önmagában az egyes források további kutatásához szükséges szakirodalom feldolgozása is tiszteletreméltó eredmény, azonban a munka főbb megállapításai, különös tekintettel a hadjáratok szervezettségének kérdésére, újabb fontos szempontokkal szolgálhatnak az államalapítás előtti időszak történetére nézve is. Bagi Dániel Tringli István SZOKÁS ÉS SZABADSÁG Tanulmányok a középkori magyar jogszokások és kiváltságok történetéhez Line Design, Bp. 2017. 239 oldal Tringli István tanulmánykötetében az elmúlt húsz évben megjelent, a középkori magyar szokásjog egyes részjelenségeit elemző tizenkét írását három tematikus egységbe rendezve (A szokások , A szabadságok , Három vitatott kérdés: a közgyűlés, a vásári szabadság és a kodifikáció ) közli újra. Bár az elemzések többsége alapvetően egy-egy részterület (például közgyűlések szokásjogi gyakorlata, malomjog, vadászati jog, városi és vásári szabadságok) bemutatásából indul ki, az már az előszóból kitűnik, hogy a magát „elméleti megközelítéstől idegenkedő középkorásznak” tituláló szerző nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy számos lényeges kérdésben új alapokra helyezze a korszak legfontosabb jogforrásának, a szokásjognak kutatását és történetét. A szerző a történetírás, az „egyedi és történeti módszerrel kikutatott válasz” elsődlegességét hangsúlyozza a filozófiai és az antropológiai megközelítéssel szemben. Míg e két utóbbi nézőpont említése teljesen esetleges, sokkal lényegesebb a történészek számára is gyakran kényelmes kiindulópontként szolgáló historiográfiai megközelítés kritikája, illetve a (kritikai) jogtörténetírás és a történetírás szemléletbeli különbségeinek hangsúlyozása. Természetesen nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy Bónis György 1972-ben megjelent, a Középkori jogunk elemei. Római jog, kánon jog, szokásjog című korszakalkotó könyvének megjelenése óta eltelt időszakban (sőt már korábban is) erősen megfogyatkozott a középkori jog elmélyült kutatásával foglalkozó, jogász képzettségű jogtörténészek száma és aktivitása. Mégis egyetérthetünk Tringli Istvánnal abban, hogy e két megközelítés, a fogalom- és nyelvhasználati, valamint a témaválasztási különbségek ellenére képes az egymás mellett élésre, és képesnek kell lennie a „kölcsönös elfogadásra” is. A recenzens reményei ezen jóval túlmutatnak: meggyőződése, hogy e két megközelítés kiegészíti egymást, s a két szakterület művelői nem lehetnek meg egymás eredményei nélkül. Amikor pedig kooperációra kerül sor (így
