Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Murber Ibolya: Az osztrák és a magyar válságkezelés 1918–1920. Hasonlóságok és különbségek a közös birodalom összeomlását követően
MURBER IBOLYA 1303 őszén, a „wilsoni globális pillanatban”36 összefonódott a „népek önrendelkezési jo gának” követelése és a demokratikus jogok hangoztatása. A közép-európai vesztes államok elégséges katonai erő híján a wilsoni „igazságos békében” bíztak. Ausztria és Magyarország is a „népek önrendelkezési jogával” érvelt és a korabeli szóhasználat szerint egyaránt „pacifista politikát” folytattak. Az utódállamok által fegyverrel megrajzolt új államhatárokat azonban a vesztesek kénytelenek voltak – jobb híján – hivatalosan elismerni. Azoknak a területeknek az elvesztése különösen fájdalmasnak bizonyult, amelyekre a vesztesek is általában etnikai indokokat hangoztatva formáltak jogot, mint például a Szudéta-vidék, Dél-Tirol vagy a többségében magyarlakta, utódállamokhoz került peremrégiók. Ezen a ponton azonban ismét szétvált a két vesztes állam reakciója. Bécs a nemzetek feletti birodalomképnek és az alternatív államkoncepcióinak köszönhetően racionálisabban közelített az adott területvesztéshez és elfogadta azt. A területveszteségek kényszerű elfogadása kapcsán azonban nem szabad elfelejtkezni Ausztria külső függéséről, hiszen a győztesek által szállított élelmiszersegélyek nélkül a lakosság ellátása nem volt megoldható. Dél-Karintia délszláv hadsereg által történt megszállásával szemben történtek ugyan katonai ellenlépések, de ezek megszervezése nem központilag, a szociáldemokrata dominanciájú bécsi kormányzat beleegyezésével történt. Helyi konzervatív és szélsőjobboldalai szerveződésű félkatonai formációk állították meg a délszláv katonák előretörését.37 A Dél-Tirolt megszálló olasz, vagy a Szudéta-vidéket elfoglaló cseh antant csapatokkal szemben Ausztria nem tanúsított katonai ellenállást. A budapesti kormányzatok azonban az ország peremterületeinek idegen katonaság általi megszállása ellenére is ragaszkodtak a „Nagy-Magyarország” koncepcióhoz anélkül, hogy a területek visszafoglalására lett volna katonai esélyük. Az etnikai elv felé való elmozdulás gondolata 1919 elején jelent meg: a Tanácsköztársaság katonai ellentámadása már az etnikai határok megvédésére irányult. A „Nagy-Magyarország” koncepció kudarca előre látható volt. A győztes államok szempontjából a magyar területi integritáshoz való ragaszkodás az általuk konstruált új közép-európai rend útjában állt, amely kezdetben a „kollektív biztonság”38 megteremtését, a háborús konfliktusok elkerülését célozta. A békerendezés azonban gyakorlatban a győztesnek tekintett utódállamoknak 36 Erez Manela: The Wilsonian Moment. Self-Determination and the International Origins of Anti colonial Nationalism. New York 2007. 37 Ute Weinmann: Die südslawische Frage und Jugoslawien. Grenzziehung im Süden Österreichs unter besonderer Berücksichtigung der Kärntenproblematik. In: Das Werden der Ersten Republik i. m. 119–138. 38 Anselm Doering-Manteuffel: Kollektive Sicherheit, Demokratie und Entspannungspolitik. Der histo rische Ort des Völkerbunds in der Geschichte der Moderne. In: Teilung überwinden. Europäische und internationale Geschichte im 19. und 20. Jahrhundert. Festschrift für Wilfried Loth. Hrsg. Michaela Bachem-Rehm – Claudia Hiepel – Henning Türk. München 2014. 305–316.
