Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Murber Ibolya: Az osztrák és a magyar válságkezelés 1918–1920. Hasonlóságok és különbségek a közös birodalom összeomlását követően
MURBER IBOLYA 1301 csökkentette a társadalom háborús összeomlás nélküli demokratikus átalakításának esélyét. A két birodalomfél politikai elitje egy német és egy magyar etnikum felett álló identitáskoncepciót éltetett. Amíg a magyar királyságban a 20. század elején az asszimilációs kényszer többnyire önkéntes jellegét az erőszakos és intézményesített kényszer kezdte felülírni, addig az osztrák birodalomrészben az adminisztrációs erőszak az asszimilációban jóval alacsonyabb fokú maradt. A soknemzetiségű magyar királyságban az első világháború előtt a politikai diskurzust egyetlen, a magyar szupremáciára épülő politikai nemzet és államkoncepció határozta meg. Még a magyar dominanciára épülő, nemzetiségek egyenrangú államszövetségében gondolkodó javaslatok, mint Kossuth dunai konföderációs vagy Jászi Oszkár államszövetségi elképzelései, sem találtak követőkre a magyar politikai és közgondolkodásban. Ennek következtében az új kormánynak a világháború végén nem állt rendelkezésére a területi integritás helyettesítésére alkalmas alternatív és általános elfogadottságnak örvendő állam eszme. Jászi Oszkár, nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszterként ugyan kidolgozta a „keleti Svájc” koncepciót, sőt 1918 késő őszén tárgyalásokat is folytatott az elszakadni kívánó nemzetiségi vezetőkkel egy közös államszövetség létrehozása érdekében. A Károlyi Mihály vezette kormány azonban egészen 1918 végéig a magyar területi integritás kereteiben gondolkodott, amely a világháború győztes hatalmainak új Közép-Európa elképzelésébe már nem volt beilleszthető. Az új geopolitikai realitások miatt a területi egység megőrzéséhez való merev, valós alternatívák nélküli ragaszkodás a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve. Mivel a győztes hatalmak nem készültek egészen a háború utolsó évéig Ausztria-Magyarország megszüntetésére, a háború végén nem is rendelkeztek minden győztes fél által elfogadott kész koncepcióval a közép-európai térség felosztásáról. Ausztria és Magyarország vesztes államok voltak, míg az antant a régi-új utódállamokra győztesként tekintett. Amíg a nagy győztesek egymás között egyeztettek Versailles-ban az új, lehetséges határokról, a regionális „kis” győztesek katonai erejükre támaszkodva cselekedtek. Csehszlovákia, Románia és a délszláv állam a Padovában és Belgrádban megállapított demarkációs vonalakat figyelmen kívül hagyva, a békeszerződést előkészítő tárgyalásokat megelőzve, gyors területfoglalásokkal új területi realitásokat teremtettek. A bécsi és a budapesti vezetést kész tények elé állították, s lépéseik nem tartották tiszteletben sem a wilsoni „népek önrendelkezésének” gondolatát, sem a lakosság etnikai-nemzetiségi hovatartozását. Pieter M. Judson úgy fogalmazott, hogy a közép-európai új határok megállapításakor nem a demokratikus elvek, hanem egyedül a katonai erő döntött.29 Népszavazásra is csak 29 Pieter M. Judson: Habsburg. Geschichte eines Imperiums 1740–1918. München 2017. 563.
