Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Pál Judit: Főispánok és prefektusok 1918−1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben
FŐISPÁNOK ÉS PREFEKTUSOK 1918−1919-BEN 1210 állami kontroll, a kormánybiztosok kinevezése és az önkormányzatok jogainak korlátozása. Ezek szándék nélkül is megteremtették az átmenetet a világháború utáni állapotok igazgatási szabályozása felé. Az első világháború vége a román nemzetépítés sikerét hozta; az 1918. novemberi kaotikus állapotok után a román Kormányzótanács a bevonuló román hadseregtől támogatva december végétől megkezdte a megyei közigazgatás átvételét. Ennek fő végrehajtói a továbbiakban prefektusnak nevezett főispánok voltak, akikre az elkövetkezőkben nagyon fontos szerep hárult az új területek „romanizálásában”, a központi hatalom akaratának keresztülvitelében, majd a közigazatás egységesítésének végrehajtásában. Az átmeneti időszakban azonban a kivételes állapot fenntartása, a hadsereg jelenléte, a hadsereg parancsnokainak beavatkozása is segítette az „impériumváltást”. Az önkormányzatiság teljes felszámolása tulajdonképpen már az átmenet időszakában megkezdődött. A Kormányzótanács ugyan érvényben hagyta a magyarországi törvényeket, de arra hivatkozva, hogy egyelőre nem lehet választásokat tartani, s a feloszlatott megyei és városi törvényhatósági bizottságok feladatainak jelentős részét is a prefektusra ruházta át. A tisztviselőket ezután nem választották, hanem a prefektus nevezte ki őket. Ugyanez történt a közigazgatási bizottság és más választott testületek tagjaival. A prefektus szerepe tehát jelentősen megnőtt, míg a vármegyei önkormányzatnak árnyéka is alig maradt.93 A fent bemutatott Alsó-Fehér vármegyei eset, ahol a prefektus rögtön az alprefektussal jelent meg, és bemutatta őt a mit sem sejtő hivatalnokoknak, csak előrevetítette a későbbi állapotokat. A Kormányzótanács tudatosan döntött így, hiszen nemcsak a régi hivatalnokokban nem bízott, de a régi típusú törvényhatósági bizottság kontrollálása sem volt egyszerű feladat, arról nem beszélve, hogy még a virilizmus felszámolása esetén sem lehettek biztosak annak számukra kedvező összetételében. 1925-ig nem is került sor többé a törvényhatósági bizottságok megválasztására, tehát a prefektus „egyeduralkodó” maradt a megyékben. Ha 1918 előtt a „nemzetiségi kérdés” képezte a választójogi reform egyik fő akadályát, 1918 után is fontosabb szempont volt a nemzetiesítés a közigazgatás demokratizálásánál. Ez jól összecseng Irina Livezeanu következtetésével, aki a romániai oktatáspolitikát vizsgálta: „A túldimenzionált bürokratikus román állam szövetségben a nacionalista értelmiséggel, akiknek legnagyobb munkaadójuk volt, aktív, intervencionista kultúrpolitikával próbálta meg kompenzálni a román városi civil társadalom gyengeségét.” Mindezt úgy, hogy a románoknak kedvezett a nem-románokkal szemben, támogatva a román elitet, „eltávolítva 93 Manuel Guțan: Istoria administrației publice locale în statul român modern. București 2005. 240.
