Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Pál Judit: Főispánok és prefektusok 1918−1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben
FŐISPÁNOK ÉS PREFEKTUSOK 1918−1919-BEN 1208 Hunyad megye prefektusa (1922−1926) volt, Ioan Vescan pedig volt szenátor, majd ismét Maros-Torda megye prefektusa (1928−1931, 1932−1933). Ioan Pop, Alsó-Fehér megye első román prefektusa a belügyi államtitkár-helyettességig vitte, Teodor Mihali pedig – mint fent láttuk – Kolozsvár polgármestere is volt. Ketten – Nicolae Vecerdea háromszéki és Valentin Poruțiu Torda-Aranyos megyei prefektus − a Román Nemzeti Banknál kaptak jelentős beosztást, utóbbi az igazgatótanács elnöke lett. Florin Andrei Sora kutatásai azt mutatják, hogy Erdélyben a két világháború között a helyi román elitnek általában sikerült megőriznie a közigazgatás terén az 1919−1920-ban megszerzett pozícióit az ókirályságiak térnyerésével szemben, persze ez alól kivételt képeztek a túlnyomórészt nem-románok által lakott megyék. A nagy hagyományokkal rendelkező, és mind az 1918 előtti, mind az azt követő korszak jelentős részén kormányzó Nemzeti Liberális Párt is felmérte, hogy a választási siker érdekében meg kell nyernie a helyi elitet, ezért általában ottani hívei közül nevezte ki a prefektust. Ha ez mégsem így történt, akkor az helyi szinten érezhető elégedetlenséghez vezetett. A kinevezéshez mindenképpen elengedhetetlen volt a pártkötődés és a jó kapcsolatok, lokális és központi szinten egyaránt. A két világháború között változott a prefektusok társadalmi háttere is: egyre többen kerültek ki a kevésbé vagyonos családokból, s inkább a pozíció határozta meg az egyént, nem pedig a tekintélyes egyén emelte a pozíció fényét. Sora egyrészt hangsúlyozta a prefektusi intézmény fontos szerepét és modernizálódását, másrészt rámutatott az árnyoldalakra is, az erős állami kontrollra és a prefektusi pozíció túlpolitizáltságára. Érdekes új tendencia volt a későbbiekben a katonatisztek és papok, sőt püspökök viszonylag nagyszámú kinevezése a prefektusi posztokra. 1926 és 1932 között a prefektusok 24%-a volt katonatiszt, 1938-ban pedig még többen, 1931−1932 között görögkatolikus pap állt például Fogaras vármegye és püspökök Szatmár, Szeben és Hunyad vármegyék élén.88 Mindkét kategória esetében lojalitásuk, nemzeti elkötelezettségük fontos szerepet játszhatott kinevezésükben, de az is, hogy politka- és korrupciómenteseknek tartották őket. A katonatisztek esetében pedig ehhez még társult az az elvárás, hogy „erős kézzel” tartsa fenn a rendet, főleg a határszéli és a nemzetiségek által lakott megyékben. Egyáltalán nem tekinthető tehát véletlennek, hogy a színmagyar Udvarhely megyébe már 1919-ben egy katonatisztet neveztek ki prefektusnak. 89 88 Sora, F. A. : A difficult i. m. 56−62. 89 Uo. 62.
