Századok – 2018
2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hahner Péter: Államférfiak. Fouché és Talleyrand párhuzamos életrajza (Vajnági Márta)
1165 TÖRTÉNETI IRODALOM értékelése után azon álláspont mellett teszi le a voksát, amely szerint Fouché nem vezetője, hanem csak az egyik tagja volt annak a csoportosulásnak, amely megbuktatta Robespierre-t. Sőt, nagyon valószínű, hogy Fouché lánya halála miatt nem is vett részt a Nemzeti Konvent ülésén thermidor 8-án és 9-én (276. és 282.). Bár vannak a történeti tudatban tévesen rögzült történetek, Fouchénak két olyan cselekedete is volt, amelyek alól soha nem kaphat felmentést: XVI. Lajos kivégzésének megszavazása és 1700–1900 ember kivégeztetése lyoni konventbiztossága idején (230.). Noha utóbbit illetően Hahner leírja, hogy ez a szám mérsékelt a más városokban kivégzettekéhez képest, hogy Fouché inkább visszafogni próbálta a vérengzést, mint fokozni, és hogy Fouchét Robespierre éppen azért hívta vissza, mert kevesellte a kivégzéseket, nem menti fel az alól, hogy annyi ember haláláért igenis felelős. A könyv olvasása közben érdemes megfigyelni Talleyrand és Fouché azon döntéseit, hogy melyik politikai rendszerben vesznek részt és meddig. Ezek alapján úgy tűnik, nem voltak azok az elvtelen, bármilyen politikai rendszert kiszolgáló gazemberek, akinek sokszor beállítják őket. Talleyrand-nak nagyon is határozott és koherens elképzelése volt arról, milyen legyen az új Franciaország. Szeme előtt egy alkotmányos monarchia lebegett, és minden olyan politikai rendszerben szerepet vállalt, amelyről úgy vélte, idővel megvalósíthatóvá teszi az általa optimálisnak tartott berendezkedést. 1807-ben elsőként ismerte fel, hogy Napóleon agresszív külpolitikája már nem szolgálta Franciaországot, hanem inkább ártott neki. Nem egy bajban, hanem egy hatalma csúcsán lévő császárnak intett búcsút, mert annak politikája nem abba az irányba tartott, amelyet helyesnek vélt. Talleyrand tehát hűséges maradt, csak nem politikai rendszerekhez vagy személyekhez, hanem ahhoz az elképzeléséhez, amelyet Franciaország számára ideálisnak tartott. Ugyanez Fouché tevékenységében is felismerhető, csak ő nem a kül-, hanem a belpolitika területén igyekezett szolgálni Franciaországot. Erős államot szeretett volna, amely azonban feleslegesen nem avatkozik bele erőszakkal a társadalom életébe. A korszak, amelyben élt, nem ilyen politikai rendszereket termelt ki, és nyilván tisztában volt azzal, hogy ha ezekben a rendszerekben funkciót vállal, személyének negatív megítélésén nem fog változtatni, hogy tudatosan törekedett a terror és az erőszak minimalizálására. Mivel maga a szöveg igen terjedelmes, a szerző megengedhetett magának hosszabb-rövidebb vargabetűket, ügyelve azonban arra, hogy a kitérők hozzájáruljanak az olvasottak jobb megértéséhez és egyensúlyban legyenek a lényegi mondandóval. Így olvashatunk röviden általában a forradalom és a francia forradalom értelmezéséről, megismerkedhetünk a 18–19. század fordulójának francia rendőri szervezetével, Talleyrand amerikai tartózkodása kapcsán bepillantást nyerünk az Egyesült Államokba emigrált franciák hétköznapjaiba. Hahner Péter magabiztosan kalauzolja az olvasót a francia forradalom szövevényes történetében. Részletesen mutatja be az eseményeket és folyamatokat: sok adatot közöl, de nem terheli túl velük az olvasót, és a korszakot kevésbé ismerők számára is követhetően írja le a történéseket. A kötet gondos és alapos szerkesztői munkáról tanúskodik, ami egy 800 oldalas könyv esetében kiemelendő. Nagyfokú odafigyelésre volt szükség, hogy a szöveg egységes, a tudományos apparátus pedig következetes legyen. Természetesen, ha valaki kifejezetten hibákat szeretne keresni, fog találni, de közel sem olyan mennyiségben, hogy az olvasmányélményen rontana. Nagyban segíti a vaskos kötetben való eligazodást a könyv végén található részletes névmutató. Ugyanakkor a szerzőnek a tudományos apparátust illető két döntésével nem értek egyet: az egyik az, hogy a felhasznált művek hivatkozásként alkalmazott rövidítéseit sehol sem oldja fel, a másik pedig, hogy a bibliográfiában a tételeket tematikus egységekben közli. Így ugyanis rendkívül nehézkesen lehet visszakeresni a hivatkozásokban szereplő műveket: az olvasónak végig kell pásztáznia a bibliográfiában az egyes csoportokat, adott esetben meg kell tippelnie, melyik blokkba tartozhat a keresett kötet. És ha véletlenül kimaradt a bibliográfiából, akkor legfeljebb a lábjegyzetek átnézésével bukkanhat rá a keresett munka pontos adataira. A kötet terjedelme miatt talán jobb lett volna sziglás hivatkozási rendszert
