Századok – 2017
2017 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gábori Kovács József: A centralista Pesti Hírlap politikai stratégiái 1844–1847 (Mezei Milán)
936 TÖRTÉNETI IRODALOM A monográfia a liberális ellenzéki centralista csoport reformkori tevékenységét követi nyomon a Pesti Hírlap 1844. júliusi átvételétől az Ellenzéki Nyilatkozat 1847. júniusi rögzí téséig. Fő célja a centralisták tettei mögött meghúzódó „tudatos” stratégiai és taktikai megfontolások vizsgálata, s ezáltal a központosítók „újrapozícionálása” a negyvenes évek politikai terében. Elsősorban arra a kérdésre keresi a szerző a választ, hogy az 1845 novemberében a reformellenzékkel szemben látszólag alul maradt csoportosulás 1847-ben hogyan kerülhetett újra – „számottevő erőként” – a politika élvonalába. Gábori Kovács a méretes háttérirodalom áttekintése által igazolva látja előfeltevését, miszerint „a szakirodalom egy része (Gerő András, Fenyő István, Erdődy Gábor) politikailag tapasztalatlannak, taktikai érzék nélkülinek tartja a centralistákat.” Véleménye szerint e téves megállapítással ellentétben a centralistákat tudatos stratégiai gondolkodás jellemezte, hiszen „a centralizáció eszméjének hirdetését a csoport helyzetének és lehetőségeinek felmérése előzte meg.” Érvelése alátámasztására számos, korábban még nem, vagy csak érintőlegesen tárgyalt forrást elemez. Például kiemelten vizsgálja Eötvös Józsefnek a Szalay Lászlóhoz írott 1845. novemberi és Teleki Lászlónak Wesselényi Miklóshoz írt (mindmáig kiadatlan) 1846. februári levelét. Szerinte a leveleket tárgyaló szakirodalom (Sőtér István, Fenyő István, Bődy Pál, Taxner-Tóth Ernő, Ferenczi Zoltán) „nem figyelt fel” az üzenetekben rejlő stratégiai ajánlatra, pedig ezáltal lehetőség nyílik „a stratégiailag tudatosan gondolkodó centralista csoport képének” megrajzolásához. Ebben a kontextusban elmarasztalás éri Fenyő Istvánt is, amiért alapvető munkájában nem említi a központosítóknak „a megyerendszer ideiglenes fenntartására vonatkozó kitételét,” pedig az a szerző értelmezésében láthatóvá tette volna, hogy „a centralisták jóval az 1845. novemberi ellenzéki tárgyalás előtt keresni kezdték a kapcsolatot a reformellenzékkel.” Úgy tűnik, hogy Gábori Kovács a centralisták és a reformellenzék megyerendszert védelmező szárnya közötti bonyolult kapcsolatot, illetve a konfrontációt az „eötvösi kitétel” felől nézve igyekszik újraértékelni. Ez a „kitétel” a kötet következetesen alkalmazott vezérmotívuma, s a szerző ezt jelöli maga is munkája „nóvumának.” Szerinte a stratégia szakirodalmi alulértékelésének döntően az az oka, hogy Eötvös (és társai) publicisztikai szövegeit nem kellő figyelemmel használták fel az elemzésekben. Az egyesülés/egységesülés kontextusában értelmezett centralista pozíció lehetővé teszi a szerző számára, hogy – Ferenczi Zoltán, Deák Ágnes, Taxner-Tóth Ernő nyomán – a fő különbséget az ellenzéki csoportok között ne az elérendő reformokban, hanem az általuk követni kívánt stratégiákban lássa/láttassa. Azonban, ha a centralisták és a municipalisták eszméi valóban csak néhány ponton tértek el, és az elérendő reformok megvalósításának módjában is többnyire egyetértettek, akkor miért kerültek szembe „az oppozíció informális vezetőivel” (Batthyány, Kossuth, Teleki); és miért kellett meghirdetni „a központosítás eszméjének a reformellenzékkel történő elfogadtatását”? Vagyis miért támadt több esetben is éles polémia a két felfogástípus (tábor?) között? Gábori Kovács úgy látja, hogy a laphoz jutás a centralista eszmék kifejtésének és megismertetésének adott teret, ami nyilvánvalóan együtt járt az ellenzék egységének bomlásával és a lap példányszámának a csökkenésével. Agitációjuk várható következményeivel Eötvösék már a lap átvétele előtt számoltak, s így ennek fényében alakították ki politikai stratégiájukat. Az alapfogalmak tisztázása során a szerző elsősorban (Daren G. Lilleker, Jennifer Lees-Marshment, Stephen Barber, David M. Farrell, Ronald A. Faucheaux, Laure Paquette, Török Gábor munkáiból kölcsönzött) politológiai fogalmi meghatározásokkal operál, aminek következtében sikerül is a stratégiai tervezés (mintegy „a stratégiakészítés útmutatójának”) főbb elemeit felvázolni. Az első lépés mindig az adekvát politikai célok („a politikai tevékenység remélt végeredményének”) meghatározása – amelyek általában hosszú és rövid távon is definiálhatóak –, mert a stratégia (vagyis a „célok eléréséhez szükséges átfogó terv”) csak ezt
