Századok – 2017
2017 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gábori Kovács József: A centralista Pesti Hírlap politikai stratégiái 1844–1847 (Mezei Milán)
937 TÖRTÉNETI IRODALOM követően, a célok ismeretében választható ki, illetve ezek ismeretében alakítható ki a tervezhető és aktualizálható eszközjellegű taktika. A centralisták 1844–1847 közötti tevékenységében a „reformellenzék eszmerendszerének centralista színezetűvé alakításának” alapvető céljából kiindulva Gábori Kovács József három periódust különböztet meg, amelyek a stratégia elmozdulásait is mutatják: 1. Kísérlet a municipalisták meggyőzésére hírlapi vita útján. Politikai pozíciók az ellenzék szakadásakor (65– 190.); 2. Stratégiaváltás. A kompromisszumból eredő új politikai pozíció (191–275.); 3. Az országgyűlés előtt. Kísérlet a reformellenzék politikai pozíciójának befolyásolására (276–333.). A centralisták laphoz jutásától Csengery Antal szerkesztői székbe kerüléséig (1844 júliusától 1845 júliusáig, de tulajdonképpen őszéig) terjedő periódusban a szerző ismerteti a központosítók által alkalmazni kívánt stratégiákat. Véleménye szerint a kortársak és a szakirodalom által „a centralisták cikkeiből kimutatott következetlenségeket jórészt” az Eötvös és Szalay által követendő stratégiák különbségei okozták. Szalay a centralista eszmék azonnali, maradéktalan kifejtése mellett érvelt, míg Eötvös az óvatos és fokozatos elfogadtatást hangoztatta. Taktikai szempontból a stratégiákat a Dobszay Tamás által javasolt eljárások alapján („Szokjon gyapjas fülük az ezután már gyakrabban hallható igazság szavához”. Századvég 13. (2008.) 47. sz. 113–150.) „a verbális szoktatás mérsékelt (Eötvös) és radikális (Szalay)” típusaiként írja le. Ezzel is hangsúlyozza, hogy a centralisták és az ellenzék közös taktikai elemeket alkalmaztak. (Példaképpen Deák mérsékelt és Kossuth radikális verbális szoktatását idézi föl). Ugyanakkor Eötvös és Szalay eltérő stratégiája abban a tekintetben egyezést mutat, hogy „elveiket mindketten elsősorban a Pesti Hírlap hasábjain kívánták kifejteni”, és rövid távú céljuk a municipalisták meggyőzése, eszméik elfogadtatása volt. Bár Szalay és a centralisták többsége végül az azonnali elfogadtatás stratégiája mellett döntött, azonban a körülmények kedvezőtlen alakulása – az adminisztrátori rendszer térnyerése, a konzervatívok előretörése, a reformellenzék zöméhez fűződő viszony megromlása, az aktuálpolitikai megfontolásokra (az 1843–44-es diéta eseményeire és tárgyaira) való fókuszálás és az előfizetők számának csökkenése – miatt „a központosítók által alkalmazott egyik stratégia sem érhetett célt”, ezért „kénytelenek” voltak új stratégiához nyúlni és szerkesztőt cserélni. A Pesti Hírlap 1845 végi irányváltásának a magyarázata talán a munka legfontosabb része. A szerző tézise szerint – a stratégiaváltás periódusában (1845 novemberétől 1847 januárjáig) – „a centralistákat nem a reformellenzék zöme kényszerítette a központosítás elve melletti agitáció felfüggesztésére”, hanem az Eötvös által 1845 novemberében javasolt új elképzelés, a beépülve elfogadtatás stratégiája . A központosítók taktikája arra irányult, hogy a municipa listáknak tett engedményekkel előbb személyüket fogadtassák el (ellenzéken belüli erőként), majd ezt követően visszatérve saját elveik terjesztéséhez, eszméiket is elfogadtassák az ellenzékkel. A szerző véleménye szerint a centralisták (és főként Csengery) számos gesztusértékű engedményt tettek az ellenzék zömének, például a centralista eszmék hirdetésének ideiglenes eltiltása, a lap átengedésének lehetősége, Csengery 1846-os újévi közös ellenzéki programja, a municipalisták beengedése a lapba, a reformellenzék „fogalomkészletének”, a republikanizmus politikai nyelvének a használatával. Az új stratégia gyakorlati megvalósítása az új szerkesztőre, Csengery Antalra hárult, aki Gábori Kovács József interpretációjában közvetítő szerepet töltött be a két csoport között. Nyilvánvaló, hogy Csengery szerkesztői tevékenységének vizsgálata a mű központi, koherenciateremtő eleme, ami a szerző érvelésében ismét az egyesülés kontextusában értelmezett centralista pozíció definiálására ad lehetőséget. A szerző az első fejezetben (Alapfogalmak ) jelzi, hogy „tisztában van azzal, hogy egymás mellett több, egymásnak ellentmondó történeti konstrukció is felépíthető”, és elismeri, hogy a saját narratívája csak egy a lehetségesek között. Nem kutatja a narratívájának esetleges bizonytalanságait, hanem érveket gyűjt mellé, emiatt az összképben (főleg az erős magyarázó
