Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Feitl István (szerk.): Parlamenti választási kampányok Magyarországon (Székely Tamás)
702 TÖRTÉNETI IRODALOM demokratikus hagyomány, és ha igen, akkor a magyar modell miben egyezett és miben tért el a mindenkori európai fősodortól? Lényegében erre a nehezen megválaszolható kérdésre keresi a választ a kötet bevezető tanulmánya is, amelyet Z. Karvalics László írt Hányféleképpen olvashatjuk a választási kampányok történetét? címmel. Szerinte bár a témakör már önmagában rendkívül izgalmas, mégsem ér demes az „időtlen általánosságokra” fecsérelni figyelmünket, hanem azokat a „hungarikumokat” kell inkább megvizsgálni, amelyek a választástörténet kapcsán új megvilágításba helyezik általános köz- és politikatörténeti ismereteinket. Nem véletlen – mutat rá a szerző – hogy a kampány szavunk a francia campagne (hadjárat) szóból ered, hiszen a parlamenti választás, akárcsak a háború „sűrített történelem”, így vagy úgy szinte mindent magába foglal, ami egy adott történeti korszakra jellemző volt. A fent említett „hungarikumok” közül Karvalics a kampányfinanszírozás kérdését tartja a magyar demokrácia „legfájdalmasabb” pontjának, mivel szerinte ebben a tekintetben a magyar viszonyok még közép-európai összevetésben is szégyenkezésre adnak okot. A kötet második tanulmányát Kedves Gyula jegyzi Régi formák új tartalommal – Az első népképviseleti választások 1848-ban címmel. A szerző elsősorban 1848 kettőségére hívja fel a figyelmet. Egyfelől ugyanis teljes joggal beszélhetünk a magyar parlamentarizmus büszke születésnapjáról és az európai összevetésben is kimondottan haladónak számító 1848-as vívmányokról; másfelől azonban azt is érdemes látnunk, hogy az első országgyűlési választás tovább örökítette azokat a rendi korszakból származó sokszor hátrányos „formákat”, melyek az egész magyar politikai kultúrát, így a választási kampányokat is hosszú időre meghatározták. Ilyen „gyermekbetegség” volt Kedves Gyula szerint a vagyoni alapú cenzus (a polgároknak kb. 6,5-7%-a szavazhatott), az érdemi választás hiánya (sokszor csak egyetlen jelölt akadt), a választás menetére oly jellemző „népgyűlések” (helyi tekintélyek befolyása), a „régi kulisszák között zajló” korteskedés (szavazók etetése-itatása), illetve a számtalan erőszakoskodás, választási összetűzés. Karnevál és hadjárat – A dualizmus kori választási kampányok címmel Cieger András írta a kötet leghosszabb időszakát (1867–1918) átfogó fejezetét. Szemben az 1848-as választással, amikor számos esetben csak egyetlen liberális jelölt indult, a magyar parlamentarizmus hőskorának tartott dualista korszakban inkább már az volt a kérdés, hogy vajon nyerni is tud-e a szabadelvű jelölt? A korszakra jellemző, a közjogi kérdés (Ausztriához fűződő viszony) mentén hasadt magyar pártstruktúra azt eredményezte, hogy a kormány és parlamenti többségének sorsa az egész politikai berendezkedéssel volt egybekötve, azaz nem készült forgatókönyv arra az esetre, ha az ellenzék jutna hatalomra. Ráadásul a század végére a politika világa átalakult: a „tehetős, önálló és közjót önzetlenül szolgáló államférfiak” helyébe az egyre inkább politikából élő, „pártok által irányított politikusok” léptek. Mindezek azt eredményezték, hogy a választókat „különféle ösztönzők” segítségével minél nagyobb számban kellett mozgósítani, ami csak tovább fokozta a kampányokat övező korrupciót és pénzügyi visszásságokat. A könyv negyedik tanulmányát Ignácz Károly írta Korlátozás és ellenőrzés – választási kam pányok a Horthy-korban címmel. Ignácz értelmezésében a két világháború közötti korszak magyar választásai az autoriter politikai rendszerből következően erősen ellenőrzöttek és korlátozottak voltak, így a választási kampányok sem zajlottak demokratikus módon, különösen a korszak második felében nem. Az aránytalan politikai erőtér miatt a kampányolás „eltérő funkcióval” bírt a kormánypártok és az ellenzék számára: míg az előbbiek legitimitásuk „békés és csendes” megerősítésén iparkodtak, addig utóbbiaknak létezésüket és programjukat kellett bizonygatniuk. Jelentős eltérés a dualizmus korához képest, hogy a Horthy-korszak választási szabályozásra törekedett a „választások karneváli jellegének megszüntetésére”, azaz korlátozták a felvonulások és népgyűlések megtartását, elejét véve ezzel a választók itatással-etetéssel történő megvesztegetésének és a különféle erőszakos választásai cselekményeknek.
