Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök. Ravasz László élete (Turbucz Dávid)
700 TÖRTÉNETI IRODALOM (Ez 1938-ban hangzott el, az első bécsi döntés után, minden bizonnyal a revízió miatti eufória állt e kijelentése mögött. A kötetben a revízió kérdéséről külön fejezet olvasható.) A szerző ezen idézeteket annyiban helyezi el a korban, hogy megállapítja: „[...] a kor frazeológiáját ismerve azt is gondolhatjuk, hogy magas pozíciójában az effajta lip service szinte kötelező volt” (170.). Ravasz a Horthy-kultusz igen aktív építői közé tartozott, bár ennek részletes bemutatására nem kerül sor a kötetben. Az azonban így is kiderül, hogy őszintén, talán még túlzottan is tisztelte a kormányzót. A fenti konkrét példa, amely a püspöki éveit bemutató fejezet elején olvasható, jól mutat rá az állam és az egyház kapcsolatának akkori jellemzőire, a két szféra együttműködésére: az egyházak védelmet kerestek, a kiváltságos helyzetük megőrzésére törekedtek, míg az állam legitimációs célokra is használta az egyházakat. Ravasz próbált mindent megtenni egyháza érdekeinek érvényesítésért. Nem kevés adat olvasható a könyv különböző pontjain Ravasz püspöki tevékenységéről: az iktatott ügyektől kezdve, a prédikációin és publikációin keresztül, az úrvacsorázók és az új templomok számáig. Püspökként törekedett a negatív tendenciák ellensúlyozására, ami együtt járt az egyház centralizációjával. Ezzel egy időben az etatista tendenciák is erősödtek, amelynek – tehát nem a református egyház központosításának – veszélyeivel Ravasz is tisztában volt, mert ez az egyház autonómiáját is korlátozhatja. Ezért vélte úgy – az 1945 utáni fejlemények fényében megalapozatlanul –, hogy az egyháznak önvédelemből centralizáltan kell működnie. A református egyház bizonyos kérdésekben eleve rá volt szorulva az állam támogatására, mivel a korabeli magyar társadalom problémáit, amelyek közül több a református társadalmat sem hagyta érintetlenül, egyedül – értelemszerűen – nem tudta kezelni (egyke, földkérdés stb.). Hatos külön fejezetekben részletesen mutatja be Ravasz László ezzel kapcsolatos szerepét, amely újabb és újabb adalékokkal egészíti ki püspöki és közéleti tevékenységét. A munkáskérdésről, amely a két háború között lett a református egyház másik társadalmi vonatkozású problémája, külön fejezet található, ahogyan az egyes keresztény egyházak közötti feszültségekről, egymáshoz való viszonyukról is. Ebben olvasható a szerzőnek ez a megállapítása: „A magyar keresztény egyházak máig fel nem dolgozott közös traumája, hogy ez a közeledés [Ravasz 1939-ben arra utalt, hogy 'nagy érdekek' kötik össze a magyar egyházakat – T. D.] a zsidóellenes közhangulat kialakításában és antiszemita törvényhozás támogatásában valósult meg” (213.). Az antiszemitizmus esetében azonban nemcsak az egyházak között, hanem az állammal is megvalósult az együttműködés. „Semmi sem osztja meg jobban Ravasz László történeti értékelését, mint a zsidóságról alkotott véleménye és részvétele a harmincas évek jogfosztó törvénykezésében” – így kezdi Hatos Pál az ezzel kapcsolatos fejezetet (230.). Erre a problémára már az első világháború előtti időszak kapcsán is kitér, amikor a zsidóellenességének korai megjelenését elemzi. Az 1938 utáni időszak egy rövid bevezetés után 20 oldalon kerül bemutatásra. Hatos rámutat arra, hogy Ravasz végletes megítélése „alig teszi lehetővé annak az összetett kérdésnek az elfogulatlan értékelését, hogy mennyiben járult hozzá a református egyház igehirdetése és személyesen Ravasz László felekezeteken túlmutató erkölcsi tekintélye a jogfosztások természetesként való elfogadásához” (230–231). Hatos elemzése fontos hozzájárulást jelent ennek tisztázásához: megismerjük Ravasz Lászlónak a zsidótörvényeket, a jogfosztást támogató felsőházi felszólalásait, prédikációit, és a kortársak ezekre adott reakcióit. Hatos Pál arra a következtetésre jut, hogy a püspök – a református egyházban elterjedt álláspontot kifejező – akkori nyilvános beszédei „talán minden egyéb közéleti megnyilatkozásánál nagyobb hatást gyakoroltak a magyar közvéleményre” (238–239.). Az egyházi jogszabályok is szigorodtak: így 1943-ban a református egyházba történő betérés szabályai. Az 1944-es német megszállás után a magatartása megváltozott: „a keresztény egyházak vezetői közül Ravasz volt a legdinamikusabb a tiltakozások és a mentés szervezésében” (245.). Ennek ellenére még 1944
