Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök. Ravasz László élete (Turbucz Dávid)
699 TÖRTÉNETI IRODALOM információkat, hanem a korszakról is, azokról a tényezőkről, amelyek hatottak rá, vagy azokról, amelyeket az egyén befolyásolni tudott. Hatos könyvéből az egyén és a korszak, illetve ezek kölcsönhatásai is jól megismerhetők. Ravasz László családi, gyermekkori szocializációja kapcsán az életrajzíró bemutatja, hogy a református egyházhoz tartozása elsősorban nem a hitbéli meggyőződés, hanem a tradíció, a családi örökség és a helyi viszonyok eredménye volt. A fiatal Ravasz Lászlóra emellett hatott a korszellem, a liberalizmus is. A korszak liberalizmusa az egyház szerepét illetően is lényeges tényező volt. A protestáns egyházak – írja Hatos Pál – ugyanis a politikai katolicizmussal ellentétben elhanyagolták a vallási identitásukat, és előtérbe helyezték a racionális és liberális protestantizmust. Annak ellenére, hogy Hatos a kötet elején leszögezi, hogy „nem lehetett a teológiatörténet vagy a szűkebben vett egyháztörténet szempontrendszerének érvényesítése” a célja (22.), a szabadelvű protestantizmusról alapos elemzést ad. Azt, hogy Hatos Pál Ravasz Lászlóról írt életrajza eszmetörténeti munka is, az életrajz és az eszmetörténet kombinációja, az is bizonyítja, hogy több ponton is tesz rövidebb, hosszabb kitérőket annak a közegnek a bemutatására, amelyben a magyar protestantizmus létezett. A századforduló után a szerző megállapítása szerint „[a] magyar protestantizmus rossz bőrben volt”, mert akkor „gyorsultak fel [...] azok a folyamatok, amelynek legfőbb vesztese éppen a hagyományos protestáns szabadelvűség volt. A katolicizmus és radikális szekularizáció hívei viszont egyre magabiztosabbá lettek” (70.). Egyre meghatározóbb lett a közjogi törésvonal helyett a progresszió–reakció szerinti megosztottság. Ez a kitérő Ravasz László politikai nézeteinek fejlődése szempontjából indokolt az életrajzban, mert az átalakuló közeg átformálta az álláspontját. 1908 tavaszán meg is fogalmazta nézeteit. Ezt Hatos nem véletlenül idézi hosszan, úgy fogalmaz, hogy ez az írás „eddig nem ismert »kulcsüzenete« a ravaszi életműnek”. Ebben Ravasz reflektál a magyar közélet változásaira, használt kulcsszavai: „ó és újvilág”, a „jó” és a „rossz”, közöttük „élet-halál harc” folyik, utóbbi a „destruktív irányzat”, „egyetlen programja a rombolás”. Ravasz szerint a protestánsoknak az egyház védelme miatt az addig ellenfélnek tartott római katolikusokhoz kellene közelednie, el kell távolodni a liberalizmustól, amely „destruktívvá” vált és élére „a zsidók” kerültek (92–94.). A világháború idején Ravasz konzervatív elkötelezettsége még tovább erősödött, amelyet újabb példákon keresztül ismerhetünk meg. Hatos Pál ezzel kapcsolatos fontos következtetése, hogy „a két világháború közötti konzervatív vallásos regeneráció zsidóellenes ressentiment-je már az első világháború idejére kifejlődött” (117.). Ravasz tevékenységét összetettségében törekszik bemutatni, így ebből az időszakból több mindenre is kitér, így Ravasz szabadkőművességből való kilépésére, egyházszervezési törekvéseire, egyházi karrierjére vagy éppen az Erdély jövőjével kapcsolatos nézeteire is. Ravasz László 1921-ben elhagyta Erdélyt, mert meghívást kapott a dunamelléki református püspökségre. A választási kampány során, bár a Ravasz-ellenes álláspont sem volt elhanyagolható, végül az a szempont lett döntő, hogy a református egyház megújítására, konzervatív alapon nyugvó regenerációjára Ravasz László volt a legalkalmasabb jelölt. Akkor vált kiemelt jelentőségűvé korábbi „konzervatív fordulata”, mert őt az „vitte fel a csúcsra, benne magára ismert egy egész nemzedék és egy egész kor” – írja az életrajzíró (163.). Meggyőzően bizonyítja Hatos Pál, hogy a megválasztott püspök eszmei arculata nem az ellenforradalom terméke, bár nyilvánvalóan attól nem függetleníthető, hanem egy korábbi – még a világháború előtti – folyamat eredményeként alakult ki. Püspökként aktív közéleti szereplő volt és nem csak egyházi vonatkozású ügyekben tekinthető annak. Ez rávilágít az állam és az egyház összefonódásának, együttműködésének jelenségére, amely a Horthy-korszak egyik fontos jellemzője volt. Ezen a téren Ravasz szerepét az szimbolizálta, hogy – az életrajz szerzőjének szavaival élve – „rajongott Horthy Miklósért”. Több idézet is olvasható ennek alátámasztására. Például: „kezedre adjunk a lelkünket is”.
