Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sudár Balázs et al. (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés (Perényi Károly)
686 TÖRTÉNETI IRODALOM régész szerzői a természettudományok tárgyilagosságát tekintik alapnak: Bíró Ádám szerint egyedül az emberi maradványok fizikai antropológiai vizsgálata hordoz objektív információt (393.). A genetikai kutatások iránti érdeklődés a tudományos szféra mellett a különböző nemzeti diskurzusokban is kiemelten jelentkezik. A mintavétel nagyban befolyásolja a kapott végeredményt, tehát korántsem mindegy, hogy történeti vagy recens népességet vizsgálnak-e, ugyanis a török háborúk pusztítása és a 18. századi betelepítések alapjaiban változtatták meg a Kárpát-medence etnikai arculatát. A Budapest, illetve Szeged központtal működő, Mende Balázs Gusztáv és Raskó István vezette kutatócsoportok hangsúlyozottan történeti korú népességet vizsgálnak. Mende Balázs Gusztáv előadása, illetve Csősz Arankával közösen jegyzett tanulmánya (173–177.) egy 10. századi, teljesen feltárt temető sírjainak genetikai vizsgálatát tárgyalta. A mitokondriális DNS elemzése a hartai temető esetében példaértékű következtetéssel zárult: az ott nyugvó 15 nő nem állt egymással rokoni viszonyban, a honfoglalás kori temetők megítélésekor a szociológiai és néprajzi párhuzamok kritikával kezelendők. A következő részfejezet a nyelvészeti előadásokat tartalmazza. Bár újabban megkérdőjelezik a dunai Bulgária Alföldre való átnyúlását, Zoltán András vitatható megállapításokat is tartalmazó tanulmányában egy bolgárszláv dialektus széles körű elterjedésével számolt a Kárpát-medence központi területein (207.). A Kárpát-medence északkeleti részétől a Nyugat-Dunántúlig ívelő szláv nyelvjáráskontinuum igazolásra vár, ahogy a kései avarok elszlávosodása is vitatott. A kárpát-medencei szlávság problematikáját érinti Hoffmann István helynévtörténeti tanulmánya is. A szerző röviden kitér Kristó Gyula elméletének kritikájára: a tihanyi apátság alapítólevelében található toponímiai adatok 98%-a a magyar nyelvből eredetezhető (216.). Régi hitvilágunk 20. századi kutatásában – elsősorban nyelvészeti és néprajzi érvekre támaszkodva, nemegyszer szinkrón jelenségeket visszavetítve – több elméleti konstrukció merült fel, amelyek mára pontosításra szorulnak. A probléma jelentőségét érzékeltetve fontosnak tartom kiemelni a honfoglalás kori „sámánhit” vagy „ősvallás” megítélésének azt a szemléletbeli különbségét, amely az 1960-as évek szellemi néprajz által determinált irányzata és napjaink kritikusabb hangjai között fennáll. A művelődéstörténetként feltüntetett (valójában néprajzi) szekcióban Hoppál Mihály előadása (231–238.) az ősvalláskutatás legfrissebb áramlatait kívánja ismertetni, noha a honfoglalás kori motívumkincs jelentéstartalmát illetően jóval óvatosabb a szakma. Voigt Vilmos A magyar ősköltészet című helyzetjelentése rávilágít a periodizálás és műfajbesorolás kérdéseire (225–229.). A következő nagyobb egység történészek és filológusok írásait öleli fel. A magyar őstörténetre vonatkozó írásos forrásbázis gyakorlatilag teljessé vált, legfeljebb a szerzőség kérdésével, a szövegek pontosabb keltezésével kapcsolatban tehetünk új megállapításokat. Zimonyi István joggal emeli ki, hogy az arab és perzsa írásos források kutatása nem lezárt fejezet – más kérdés, hogy a magyarok 942-es hispániai kalandozásáról fennmaradt tudósítás nem új felfedezés, az 1970-es években vált ismertté. Veszprémy László írásában (273–288.) előbb a honfoglalással egykorú nyugati okleveles forrásokat tekinti át, majd az 1200 utáni hazai krónikáink és a nyugati lovagi kultúra összefüggéseit hangsúlyozza. Farkas Zoltán bizantinológus Ihor Ševčenko és Kapitánffy István alapján tárgyalja a De Administrando Imperio szöveghagyományát (268.). Szabados György Identitásformák és hagyományok című írása eltér a szekció többi előadójától, hisz nem egy külföldi forráscsoportot vizsgál. A szerző olyan témákra is kitér, mint az avar továbbélés problematikája vagy az Árpádok élő Attila-hagyománya. Benkő Elek az ismert rovásos szövegemlékek datálása révén cáfolja azt az irodalomtörténészek között népszerű álláspontot, mely szerint a rovásírás a humanisták leleménye volt (311–327.). Sándor Klára előadótársa érveléséhez csatlakozik. Úgy tartja, elsőként
