Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sudár Balázs et al. (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés (Perényi Károly)
687 TÖRTÉNETI IRODALOM Mátyás udvarában használták az írást Erdélyen kívül. Szörényi László Desericzky József piarista szerzetes 1740-es években írott művét elemezte (343–347.). A szerző szerint vitatható stíluselemeket is felvonultató Desericzky hazánk európai szerepét pozícionálta újra, a „muszkákat” nevezve meg új ellenségként. Írása a Jugria-toposz első cáfolata is. Mester Béla a Szontagh Gusztáv 1851-es írása által kiváltott tudományos vitát ítélte meg; a tudománytörténeti szekció utolsó írásában Mikos Éva a honfoglalás folklorizálódását tárgyalta. A magyar őstörténet iránti társadalmi érdeklődés a rendszerváltás után lendült fel, ezt jelzi a régészeti parkok megjelenése is, melyre Magyar Attila és Igaz Levente írásai utalnak. Kiemelt érdeklődés övezi a honfoglalás kori fegyverzetet, bár vitatható minőségű vagy történelmileg nem hiteles fegyverek vannak forgalomban, míg elméleti szinten Szőllősy Gábor cikkeit leszámítva alig született íjászattal kapcsolatos tudományos közlemény. Bíró Ádám Bencsik Péter íjkészítővel együtt kifejezetten a tárgyi kultúra korhű megjelenítését célozta meg (387–412.). Fontos szempont, hogy a legújabb korban tanulmányozott jelenségek mennyiben vezethetők vissza a honfoglalás korára vagy annál is régebbre – történészszemmel nézve korántsem mindegy, hogy a hagyományok újraélesztéséről vagy „feltalált tradíciókról” beszélünk. Pócs Éva kötetben nem szereplő 2013-as előadása például megállapítja, hogy Diószegi Vilmos középkori adatok hiányában, 18. századi bizonyítékok alapján vázolta fel a honfoglalás kori sámánhitet. A recenzens ugyanakkor vitába szállna azzal a több szerzőnél is megjelenő állítással, mely a rendszerváltást követő nacionalista hullámhoz köti a mitizált régmúlthoz fordulást. Elegendő a szerepjátékokra, az „újjáélesztett” druida tanokra, vagy a Marija Gimbutas írásaiból merítő újpogány istennő-mozgalomra utalnom – utóbbi jó példa az (ál)tudományos nézetek vulgarizálódására is –, hogy a nyugati kultúrkör egészére kiterjedő jelenséget keressünk. Tulajdonképpen a magyarvallás-alapítás (Rédei Károly szóleleménye) is egy jól felismerhető nemzetközi trendbe illeszkedik. A köteten belül új eredménnyel leginkább a történettudománytól és a filosz látásmódtól elszakadó tudományágak (például az archeogenetika vagy a településformák kutatása) szolgálnak. A könyv erényei mellett a recenzens problémásnak tartja, hogy néhány vélemény alig haladja meg a hetvenes vagy nyolcvanas évek szakirodalmi vitáit: Agyagási Klára a magyarok Don–Kubán vidéki megtelepedéséről ír (200.), Paksa Katalin zenetörténeti áttekintése (239–249.) pedig egy másik diszciplína, a nyelvészet korfelosztását alkalmazza. Akadnak tudomány- és kutatástörténeti összefoglalók, melyekben elmarad a forrásütköztetés és az önreflexió is. Például a Dzsajháni-hagyomány hazai kutatása és a kapcsolódó szövegkiadások oly módon kerülnek terítékre, hogy a Hadtörténelmi Közlemények hasábja in nemrégiben zajlott vitát a kötetben meg sem említik. Megemlítendő még, hogy a közölt szövegek aránytalanok (3 oldalas írásokat is találni, míg egy tanulmánynak csak az irodalomjegyzéke 19 oldalas). A könyv érdeme, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is befogadható (a hazai őstörténet-kutatás korábbi szintézise, a 2005-ben megjelent Research on the Prehistory of the Hungarians inkább a szakma, mint a műkedvelők számára készült). Természetesen a szer zők véleményével indokolt vitázni, néhány megállapítás újszerűsége megkérdőjelezhető, de az Őstörténet és hagyományőrzés kétségkívül impozáns összefoglaló. A hazai és külföldi kutatás toposzainak, torzításainak és meghaladott nézeteinek megcáfolása fontos feladat, ha úgy tetszik: kultúrdiplomáciai kötelesség. Perényi Károly
