Századok – 2017
2017 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bartha Ákos: A fajvédő párttól a nemzeti radikalizmusig. Bajcsy-Zsilinszky Endre pályaképe 1926 és 1931 között II. rész
BARTHA ÁKOS 673 tehette magáévá a keresztényszociális tanok katolicizmusát és – mint említettük – elvetette a fasizmus túlzott etatizmusát is, míg a szociáldemokrácia szervezettségére 1919 ősze óta mintaként tekintett. Az is tény, hogy a szabadságjogok (például az általános és titkos választói jog) követelése – mely esetében aligha volt független a parlamenten kívüli ellenzékiség sokkoló élményétől – tipikus baloldali igény, miként a radikális földreform igenlését is ekképp értékelték a Horthy-korszakban. Ám Bajcsy-Zsilinszky vélt „baloldali fordulata” mellett leggyakrabban megfogalmazott érv, vagyis a politikus „antifasizmusa” több problémát is felvet. Egyrészt, noha az ellenzéki politikus az ország egyik legkérlelhetetlenebb náciellenes politikusává vált – méghozzá erős politikai ellenszélben –, a fasiszta Olaszországgal továbbra is szimpatizált. Másrészt az ő esetében nem csupán náciellenességről van szó, mivel – mint láthattuk – a német állam külpolitikai törekvései iránti fenntartásait már több mint öt évvel Hitler hatalomra jutása előtt megfogalmazta. Nem is beszélve arról, hogy sem az antifasizmus, sem a náciellenesség nem jelent szükségszerűen baloldaliságot. A „populizmus” mint lehetséges értelmezési keret A politikatudomány figyelmeztetése szerint a bal- és jobboldali jelzővel kontextustól függetlenül is óvatosan kell bánni. A pártok, mozgalmak inkonzisztensek, vagyis ritkán lehet azonosítani tisztán bal- és jobboldali alakulatokat. Ráadásul léteznek olyan programcélok is, „amelyek közel hozzák a radikális jobboldaliakat és baloldaliakat. A szabadpiac működésével, a nagytőke uralmával, a nemzetközi szervezetek beavatkozó politikájával [...] kapcsolatos kritikájuk például »csak« annyiban különbözik, hogy a magyarázatban a faji vagy az osztályszempontokat hangsúlyozzák-e jobban.”166 Bajcsy-Zsilinszky az osztályszempontokat mindig is túl partiku lárisnak tartotta, ám a tárgyalt korszakban már nem a faj , hanem a nemzet volt a fő értelmezési kategóriája (melybe integrálta fajvédő elveinek számos elemét). Segítségünkre lehet, hogy a politikai kategóriák klasszikus horizontális – vagyis bal- és jobboldali – értelmezési kerete mellett létezik egy vertikális leírórendszer is, benne a felülről irányított „elitista” és a tömegekre hivatkozó „populista” politikával. A problémát itt a populizmus/populista kifejezés hétköznapi elhasználódása jelentheti, jóllehet a fogalom kiterjedt szakirodalommal bír.167 A különböző szemléletű 166 Enyedi Zs. – Körösényi A.: Pártok és pártrendszerek i. m. 218. 167 Pl. Populism. Its Meaning and National Characteristics. Szerk. Ghiță Ionescu – Ernest Gellner. London 1969.; Margaret Canovan: Populism. London 1981.; Gyurácz Ferenc: A „populizmus” külföldi értelmezéseiről. Politikatudományi Szemle 2. (1993) 4. sz. 96–101.; Paul Taggart: Populism. Buckin gham and Philadelphia 2000.; John Lukacs: Demokrácia és populizmus. Félelem és gyűlölet. Bp. 2008.; David Reybrouck: A populizmus védelmében. Bp. 2010.; Ernesto Laclau: A populista ész. Bp. 2011.; Kovács Gábor: „A politikai eszmetörténet próteusza: A populizmus”. In: A szabadság felelőssége. Írások Dénes Iván Zoltán 65. születésnapjára. Szerk. Pénzes Ferenc et al. Debrecen 2011. 259–275.;