Századok – 2017
2017 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Pritz Pál: A relativizálás elfogadhatatlansága. Hazánk és a nagyvilág – Újabb tanulmányok (Eőry Áron)
1420 TÖRTÉNETI IRODALOM szerepet és kétes vagy büszke babérokat. Monokauzalitás mutatóban sem fordul elő, és a néhány elemű okságoknál is többnyire a külviszonyok viszik a prímet. Csak méretes erő- és hatótényezőknek enged elsőbbséget, úgymint: „a nemzetközi körülmények” (32.), „a geopolitikai helyzet” (78.), vagy az egymással súrlódó nacionalizmusok eredendő összeférhetetlensége. De hiszen Pritznek régi meggyőződése: az országtörténeti feldolgozásoknak elmaradhatatlan kelléke „a nemzetközi horizont” viszonyainak beszámítása (37.). Saját vonatkozó axiómája ezúttal egy lábjegyzetből bújik elő: „históriánk alakulását döntően a külpolitikai összefüggések befolyásolták” (151.). Ehhez pedig lépten-nyomon történelemszakmai kritikát társít, és reformszemléletet indítványoz a „belpolitikai” színteret túlhangsúlyozó hazai gyakorlatnak. A nagy horderejű kényszertényezők és külső strukturális nyomások működéséről leegyszerűsítve egy kissingeri „realista” iskola alapján gondolkodik: az állami szereplők nyers érde kei és „a nagyhatalmi erőviszonyok logikája” (89.) mentén végső soron a felek mindenkori külpolitikai potenciálja, „kraftja” az ügydöntő. Az írások Pritz Pálja tehát az összeható okok, azaz a történelmi együtthatók kibogozója, fáradhatatlan oknyomozó hajlammal: összekötni a szabad drótvégeket, kidekázni az egyes mérlegserpenyőket. A folyamat illusztrációjához külön ajánlhatók az 1918–19-es időkről adott elemzések. Híven szemléltetik, hogy a matematika mintájára a történelem törtjei is olykor emeletesek-kacifántosak és leegyszerűsíthetetlenek. A külpolitikai viszonylat visszatérő hangsúlyosságából – olykor fetisizálásából – ittott azért engedményeket tesz az intencionalista felfogás javára, ugyanis mint mondja: „a magyar politika súlyosan kényszerpályás útján is voltak lehetőségek, melyeket emberi [itt értsd: egyéni – E. Á.] gyengeségből szalasztottak el” (120.). E ponton a bármilyen módon befolyásos személyiségek – vagy személyi összeállások – „elhibázott politikái”, zsákutcakergetései kerülnek elő, például az elferdült szemmérték és megromló orientációs képesség bibói diagnózisába konkludáló esetkikérdezéseknél (például 149–160.). A szerző kedvelt kulcsfogalma a közösségi illúziókon alapuló „kívánsággondolkodás”, melynek csapdájába nemzedékek jelesei kerültek bele. Megfigyelhető még, hogy Pritz helyenként külön minőségként érzékel(tet)i a „vérbeli” politikai gondolkodó, avagy a „stratégiai igényű politikus” típusát, melyet különösen a határeseteknél problematizál: tudósba ojtott politikusnál (Jászi Oszkár), vagy aktuálpolitikailag motivált történetmondás terepére merészkedő történészeknél (Hóman Bálint, Antall József). A szerző használhatónak érzi továbbá a „magyar sors” kategóriáját, melyen elsősorban egy „a cselekvő ember lehetőségeit” „beszűkítő” tényezőegyüttest ért (14.), vagy tágabban: nemzeti létünk kötőfékeit . Akár ez a negativisztikus meghatározás, akár a szentenciózus sorokban tucatszor visszaköszönő „a történelem kegyetlen természete”-fordulat: aligha véletlenül épp egy a múlt századra szakosodott magyar történetíró szavajárása. Abban pedig, hogy a történelemnek létezik egyfajta kikérdezhető – ráadásul „valódi” – természete , mely alapján a mindenkori realitások megítélhetők: egészen a „nemzetnevelő” Szekfű Gyula visszhangzik. Pritz nagyszerű detektívje a múltról szőtt ítéletek kontextuskötöttségének, melyhez az egykorú adottságtudatok és jövőképek (jellegzetes „magyar vélelmek”) felderítése adja az alapot. Ehhez kötődően tükröt tart „az elmulasztott lehetőségeknek” és fényt vet a más ként-is-lehetségesség egykori eseteire, lévén, hogy „a történelemben voltak, vannak és lesz nek alternatívák” (68.). Ennek mentén egyszer-egyszer a kontrafaktuális gondolatkísérletek eszközéhez is nyúl. Itt érdemes felidézni a szerző azon alapállását, mely hiperkritikával viszonyult a posztmodern kérdésfelvetések szakmát érintő hullámához. Egyfelől a szerinte túlhajtott
