Századok – 2017
2017 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Pritz Pál: A relativizálás elfogadhatatlansága. Hazánk és a nagyvilág – Újabb tanulmányok (Eőry Áron)
1421 TÖRTÉNETI IRODALOM „megismerési szkepszisből” fakadó önszemléletet látta a szakmai pszichét támadó gyengítőszernek, másrészt számára az új irányzatok – és a pluralizált történelemképek – posztmodernje maga lett a Nagy Relativizátor (alighanem e kötet címe is erre utaló szigorú állásfoglalás). Állította, hogy a nagyfokú teoretikus igényességnek nem kell okvetlenül összetartoznia a szakmai elmélyültséggel és professzionalizmussal. Ezzel együtt a kötetben azt lehet észrevenni, mintha Pritzre is hatnának az új belátások, az új módszerek, új relevanciák, ő maga is taglal fontos elméleti kérdéseket, vagy reflektál a tudomány és a történészi szubjektum helyzetére az új társadalmi viszonyok közt. Persze erre megvan a saját válasza: mindez egy hagyományos, „dolgatudó”, gyakorló történésznél működik magától , egyszerűen a szakmai önmozgások és kiforrások következtében. Érdemes még rátérni kifejtettebben Pritz már idézett járulékos küldetésére. Premisszája szerint a mindenkori társadalmi jelen számára „mint növénynél, fánál a gyökérzet” (61.), olyan sarkalatos összetevő a múlt , ezért is ér aranyat a róla megszerezhető ellenőrzött tudás. Ez utóbbi terén idült terheltségként kell említenie a „nemzeti minimum hiányát” (9.). Nem csoda hát, ha élesen elítéli a történelemretusáló igyekezeteket úgy kollégái, mint a közéleti megszólalók részéről. Mégis úgy látja, hogy a históriát valamely tendenciának feláldozó beszélők révén „ismét oly virulens tévképzetek” (99.), „deformációk” jelentkeznek a történeti köztudatban. Erre válaszul a Duna-néző József Attila „a multat be kell vallani”-programját téve magáévá, homály oszlató célzatú tudósi kisprózáihoz a következő jelszót választja: „Igazítsuk ki a [...] torzításokat, ám mindeközben ne vétsünk ellenkező előjelű hibákat.” (223.) És bizony napjaink is megkapják a nyomrögzítést: a szövegeket meghinti személyes élményekkel és szimptomatikus történelemképek napifriss példáival. (Jelenünk kultúrkritikájára is futja tőle, és futólag megszólítja például a „neoliberalizmust” vagy a „világkapitalizmust”.) A témakidolgozások során pedig az életszerűsítő – olykor szókimondó – elbeszéléstechnika mellett alig-szónoki ellenőrző kérdésekkel is vezeti a gondolatot, és hatásos meggyőzőerővel kalauzolja olvasóját a magyarázatok között. Finom magistra vitae -tónussal dolgozik, ám még a kisebb írásoknál sem tűnik úgy, hogy netán önkéntelenül is a majdani tanulságok sugallnák a vázlatot. „A demokratikus értéktételezésű történelemszemlélet jegyében” (44.) a jelennek szánt üzenetei között szól még arról, hogy az egyik előnytelen hagyományunk – a politikai osztály és történésztársak mellett – a „magyar közvélemény gyenge külpolitikai iskolázottságát” (124.) szintén magában foglalja; síkra száll a kisebbségi léthelyzetek iránti fokozottabb érzékenység mellett; és kifejezett emlékezetpolitikai célkitűzéseket is olvasni – így például Jászi Oszkárnak (ha már az általa megrótt utókor ércből erre képtelen volt) két írásban is emléket állít. A közölt szövegek – kereszthivatkozások által is kidomborítva – olvassák egymást, de hiszen ugyanaz a szerzőjük; ezzel együtt dicséretes az összeforrasztási tudatosság. A jegyzetekből és irodalomjegyzékből előhívható a szerző tájékozódási univerzuma, a láthatóan szívesebben forgatott kollégák köre – és kitűnik, hogy új irodalmakban talált mozaikokból is építkezik. Egyes kedvelt, sűrítő erejű idézetek lépten-nyomon visszatérnek, ugyanakkor helyenként kissé túltengenek a memoár irodalomból nyerhető állítások hasznosításai – miköz ben az utóidejű szubjektív emlékezeti források számos buktatójába esettanulmányon keresztül maga avatja be az olvasót. Számos nagyot ölelő következtetéshez kár volna holmi lábjegyzetet keresni (pedig hiányérzet ébred), azokról az eddigi pritzi életműhöz – benne e munka számos előkötetéhez – érdemes fordulni. A recenzens jó néhány – erőteljes szociálhigiénés gyógyerejű – magyar történelmi valóságképlet kimondásának tudott örülni, bár homlokráncolással kellett látnia néhány – szerinte – könnyelmű kijelentést (és nemcsak a Pritz szerint is „jelenkortörténetinek” látott kérdésekben), vagy parányi lapszust. Ezzel együtt megnyerőnek és nagyrabecsülendőnek találta,
