Századok – 2017
2017 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Pritz Pál: A relativizálás elfogadhatatlansága. Hazánk és a nagyvilág – Újabb tanulmányok (Eőry Áron)
1419 TÖRTÉNETI IRODALOM Pritz Pál A RELATIVIZÁLÁS ELFOGADHATATLANSÁGA Hazánk és a nagyvilág – Újabb tanulmányok Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Bp. 2016. 516 oldal Immár hagyomány, hogy Pritz Pál a történetpolitikai igényű írásait időről időre kötetbe foglalja. A sorozat legújabb darabjával 2016 végén jelentkezett. A felvállalt műfaj ugyan ellépést jelent a tudományos közlemények kimért tárgyszerűségétől, a történelemtudós tolla azért magától értetődően szakmailag is tartható esszéket kívánt előállítani. Ezt szem előtt tartva érdemes megvizsgálni, mi mindent nyújt és mire alkalmas a kiadvány nemcsak a történészkollégák, hanem a laikus érdeklődők számára is. A 2010 és 2015 között született szövegek jelentős része felolvasásra szánt, vagy előadásként összeállított anyag, de akad közte könyvkritika, vagy több részből összetapasztott forráselemző nagytanulmány is. Egyaránt találkozni ezért retorikusabb modorral és olykor veretes félirodalmi vagy publicisztikai stílussal is, mindenesetre döntően természetes-közérthető és nem száraz tárgynyelven szóló szövegekről van szó. Nota bene, Pritz a külügyi források nyelvét is folyékonyan beszéli, azokat mégsem diplomatikusan beszélteti. Az egyes részműfajok leltárba vétele pedig egyben a szerzői munkásság újabb tevékenységi köreit és szerep(lés)hangsúlyait is elárulja. A szerző már a könyv élén megtiszteli az olvasót a saját nézőpont, értékválasztás és tudománypolitikai alapvetés rögzítésével. A bevezetőjében írtak szerint „a múlt fő vonásaiban, számos esetben részleteiben is pontosan rekonstruálható”, annak „reális valósága” és „a történelem valós arányai” az erre leghivatottabb és legfelszereltebb történettudomány által megragadhatók (5–6.), ugyanis – mint később írja – lehetséges „józanul mérlegelni” a „makacs történelmi tényeket” (94.), és szükséges is „a tények nyelvén fogalmazni” (85.). Emellett a szükséghez képest bizonyos empatikus-együttérző felfogás mellett tör lándzsát; összefoglalóan pedig – érintve a kortárs udvari- és indulattörténészek jelenségét – a történészi munka alkati-morális kívánalmait a következő receptbe sűríti: „tehetség, tisztességes szándék és tisztességes felkészültség” (227.). Azt is megfogalmazza, hogy a „hazai történetpolitikai gondolkodásnak” létezhetne „egészséges” formája (7.), méghozzá egy minél fejlettebb kollektív önismeret talaján. A kritikai forrás analízis és az összetett-kontextuális látásmód szülte modern történetírói eredmények szerinte fontos előmozdítói a „társadalmi tudat higiéniájának” (Kosáry Domokos), ezzel javára válva már az ifjúságban formát öltő mindenkori „hazafiasságnak”. Üdvözölhetők, mert tiszta helyzetet teremtenek a szubjektivitás és személyesség ezen megvallott preferenciái, és egy végelemzésben majd korrektül beszámítható faktor lehetnek. A könyvben olvasható szövegekben Pritz leginkább a nagypolitikai, illetve kisebb részt a társadalmi múlt tartományában vizsgálódott, utóbbinál valamiféle aggregátum felülnézeti képét rajzolta meg. Időhatára a magyar 20. század volt, amelyen belül igen széles témaspektrumon mozgott. Nem átallott originálgéniuszokkal – akár a bibói „túlfeszült lényeglátóinkkal” – sem perlekedni, mindenesetre legbehatóbban a számára talán legotthonosabb terepen: diplomáciai teljesítményeinkről, világháborús részvállalásainkról értekezett. Állást foglalt az „akkor és úgy” helyzetek szükségszerűségének kérdésében, végül a lepárolt lényegig, a „múlt letisztult modelljéig” (Antall József) igyekezett eljutni. Erre jó példák a velősen tömör állagú rövidebb dolgozatok, melyekben történelmileg fajsúlyos mozzanatok felsorakoztatása, hierarchizációja és csoportosítása (no meg némi elkalandozás) teszi próbára a vele gondolkodót. Az írásokra általában jellemző, hogy belátható számú okszerű magyarázattípust mozgatnak meg, egyiknek sem hagyva kizárólagos
