Századok – 2017

2017 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Széchenyi Ágnes: Pályaképek. Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból (Pritz Pál)

1415 TÖRTÉNETI IRODALOM

Külügyminisztérium adminisztratív vezetésére szólt. Amit vezetni kellett volna, az valójában még alig létezett –, meg kellett volna szerveznie. Világnézete, a polgári demokratikus forradalom céljaival való belső azonosulása okán politikai feladatra természetesen alkalmas lehetett. Ám itt szervezni, hatalmat gyakorolni kellett. Volna. Biró csődje mögött magának a forradalomnak a várható bukása is felrémlik. Utódja Harrer Ferenc lett, aki e posztra messze rátermettebb volt, ám a hatalomgyakorlásban ő sem jeleskedett. Arra pedig azért is szükség lett volna, mert a Külügyminisztérium megszervezésénél is megmutatkozott a magyar társadalmat ősrégen forgácsoló kuruc–labanc megosztottság. Széchenyi Ágnes ugyan tudja, hogy „kifejezetten bele kell helyezkednünk a történésekbe”, ám ahhoz aligha elégséges Biró publikációinak vizsgálata (114.).

A forradalmak bukása után Biró nem tűnik el a süllyesztőben. Tehetsége és kapcsolatai révén hamarosan kibontakozik – természetesen már nem itthon – második nagy időszaka. A filmes Biróról beszélünk, akinek jelentős szerepét Korda Sándor bizony alaposan eltakarta, miközben Korda „legnagyobb erőssége mindig is a Biró Lajossal való együttműködése volt” – idézi Széchenyi Ágnes a meggyőző szakirodalmi helyet (149.).

Horváth Zoltán – szintén igen komoly alapkutatást tükröző – portréja veti fel a legtöbb problémát. Az ő sorsa is magában hordozza a magyar társadalom szakadékos megosztottságát, amelyből következően hányatott életútjának súlya alatt (messze nem egyedüliként) kellően körültekintő mérlegelés helyett ugyancsak elrajzolja az 1918–19-es forradalmak utáni, s különösen a második világháborús magyar história arányait. Kiváltképpen a Hogy vizsgázott a magyarság című 62 oldalas füzetének megállapításaival vetette el a sulykot: „elképzelhetet

len az, hogy emberek mit bűnöztek valamennyiünk ellen. Felfoghatatlan az, hogy akadtak emberek, akik odaadták magukat ehhez az észbontó, céltalan pusztításhoz eszközül, s nem lehet irgalmazni azoknak, akik ilyen állati brutalitással feláldozták céltalan tébolyuknak egy ezeréves ország minden múltjának legszebb emlékét”. Széchenyi Ágnes úgy véli, e sorokban „nem a zsidóság, hanem a nemzet tragédiája szólal meg” (167.). Vele szemben az általa néhány oldallal odébb idézett Denis Healey, a brit Munkáspárt külügyi részlege vezetője fogalmazott pontosan. Ő Budapesten járva 1947. január végén is azt látta, hogy egy „neuraszténiás zsidó entellektüel”-lel találkozott (170.). 1944 infernója természetesen bőven adott okot neuraszténiára. Ám a mérlegelő történész arra mutat rá higgadtan, hogy a magyar sorsot a történelmi múlt, a geopolitikai helyzet, s nem csekély mértékben az ország akkori urainak elhibázott politikája formálta.

Horváth Zoltán ellenben jobb osztályzatot érdemel az MSZDP 1948-as betagolásában vitt, „dicstelen”-nek mondott szerepéért. (Nyilván csupán elírás, hogy közben a szerző pártegyesülésről ír. – 176.) És szintén minden bizonnyal mégis lehet magyarázatot találni Horváth Zoltánnak az 1956-os elemi erejű magyar népfelkelés és szabadságharc eltiprása utáni konok elvhűségére. Alapfokú magyarázat, hogy akkor még messze nem fejeződött be a két világrendszer küzdelme. Horváth Zoltán emberi nagyságára vall, hogy személyes sorsa, elvtársai által történt kínzása, 80 hónapi börtöne sem homályosítja el szeme előtt a köztörténeti alaptényt: a mintegy 55 millió halottat és tengernyi kínt az emberiségre zúdító második világháborút a kapitalista Németország robbantotta ki. Az is elemi tény, hogy a marxizmus messze nem azonos az akkoron uralkodott vulgármarxizmussal. A ma történésze pedig mindehhez hozzáveszi azt az aligha vitatható tényt, hogy a Szovjetunió pusztulása után a világkapitalizmus, s a nagyhatalmai közötti machinációk nemhogy élhetőbb, hanem nap nap után élhetetlenebb körülményeket eredményeznek emberek milliárdjai számára. Nem maradhat szó nélkül Horváth Zoltán 1961-ben (és utána sok esztendőn át) megjelent valóban nagy hatású Magyar századforduló

című könyve. E mű – a szerző állításával szemben – jó ideje messze nem alapmunka (179.). Az eligazodáshoz bőven elegendő Litván