Századok – 2017
2017 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Széchenyi Ágnes: Pályaképek. Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból (Pritz Pál)
1413 TÖRTÉNETI IRODALOM utáni irodalomban és visszaemlékezésekben, valójában csak szimbolikus személy, eszköz volt nemcsak a szovjet propaganda, de legalább annyira a magyar politika számára is. Ugyanígy megerősítést nyernek azok a vélemények, amelyeket részben a kötetet jegyző szerzők fejtettek ki korábbi műveikben, miszerint téves az a feltételezés, hogy a honvédzászlók visszaadását a Szovjetunió gesztusaként, s jószomszédi szándékainak demonstrálásaként kell értékelni. Bár a történeti köztudatba ekként vonult be, s mind a mai napig ekként van jelen ez az esemény, a zászlók 1941. évi visszaadásának történetét valójában nem lehet a Rákosi-ügytől függetlenül tárgyalni, vagy a két kérdéskört szétbontani egymástól. Végül nem mellékes szempont a kötet érdemeinek sorában az emberi sors nyomon követése sem, hiszen a másfél évtized börtönben töltött idő – minden bizonnyal – nyomot hagyott a magyar nép későbbi „atyjának” lelki világában. Mindent összevetve egy igényes, hiánypótló munka született, amely joggal számíthat a magyar történetírás kiemelt figyelmére. Hornyák Árpád Széchenyi Ágnes PÁLYAKÉPEK Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból Corvina, Bp. 2015. 383 oldal Az idén 60 esztendős szerző – a kerek évforduló kapcsán érdemes munkásságát pályatársai, tisztelői Könyv, kontextus, medialitás című emlékkönyvvel nyugtázták – a címben szereplő, recenziónk tárgyát képező könyvében hat pályaképet gyűjtött csokorba. Irodalomtörténésznek mondja magát (7.), a portrékat – láthatjuk – művelődéstörténeti metszeteknek tartja. A recenzens pedig azt állítja, hogy e kötet a történettudomány számára is fontos írások foglalata. A terminológiai szőrszálhasogatás bizonyosan félrevinne. Nevezheti magát korunkban a kutató történésznek, irodalomtörténésznek, művelődéstörténésznek és más hasonlónak, lényeges munkát csak társadalomkutatóként tehet le az asztalra. Tehát úgy, ha – természetesen alapszakmája tudásán túl – bőven merít a szomszédos tudományágak tudástárából is, vagyis – például csak akkor igazán jó irodalomtörténész, ha járatos a rokontudományok, leginkább a történettudomány berkeiben és viszont. Széchenyi Ágnes munkásságának – a szokásos erényeken: töretlen szorgalommal felhalmozott nagy anyagismeret, jó forráskezelő és elemzőkészség – számomra legrokonszenvesebb vonása az, hogy szépen, irodalmi mércén mérve is jól ír. Bizonyára megszenvedi az alkotás gyötrelmeit, ám amit az olvasó elé tár, az világos, könnyed eleganciát sugárzó, lebilincselő szöveg. A szerző azért mozog otthonosan Vészi József, Biró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric, Szegi Pál világában – az ő mívesen megírt portréinak örvendhet az olvasó –, mert korábbi, esetenként jóval korábbi publikációi birtokában tette közzé e gyűjteményes kötetet, tehát évtizedek óta tudatosan építkezik. Emlékezetes az 1986-ban megjelentett Válasz -antológiája. 1997-ben a folyóirat 1934–38-as időszaka, majd 2009-ben annak az 1946–49-es évei monografikus feldolgozásával váltott ki elismerést. Az elsüllyedt életművű, életében nagy valószínűséggel önálló kötethez sem jutó Szegi Pál (1937-re Svábhegyi elégiák címmel összeállított verseskötete jó, ha korrektú ra formáig jutott el) hagyatékát Széchenyi Ágnes gyűjtötte egybe, majd abból a válogatott írásokat Játék és lelkiismeret címmel 2001-ben adta ki. Jelen írása a 2001-es kötet bevezető
