Századok – 2017
2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata
LÁSZLÓ ANDOR 1379 A korszak kiemelkedő történésze, Marczali Henrik a lehető legtömörebben összegez: „a bécsi béke kiegyezés”, amely „első Magyarország nagy forradalmi gyűlései közül”. Felhívja a figyelmet, miként kapcsolódnak össze ebben a történelmi pillanatban a felkelő magyarság és a Habsburgok érdekei: „Bocskai támasza Mátyás főherceg [...] aki saját jogait és a dinasztia jövőjét féltette bátyjának az eszelősségig menő makacsságától”. A fejedelem „államférfiúi belátásának legfőbb emléke, hogy a magyar szabadság biztosításában az örökös tartományok rendjeiről sem feledkezik meg”. A központosítás, az érdekeiket veszélyeztető udvari politika ellenében való összefogás jegyében a bécsi béke „szövetséget is jelentett az örökös tartományok rendjeivel a császár ellen” – „ez teszi Bocskay művét az első kiegyezéssé”. Összegezve, úgy méltatja őt, mint aki egyike „Magyarország története legkiválóbb alakjainak [...] egy nagy nemzeti, alkotmányos és vallásos párt győztes vezére [...] aki szabadságot akart kivívni, nem elszakadást”.49 Pauler és Szécsen nyomdokain haladva tisztában van a kétfajta irányzat meglétével, ám – ugyancsak hozzájuk hasonlóan – nem állítja őket egymással szembe. „Egy hatalmas magyar pártnak szövetsége a törökkel abból magyarázható, hogy a nemzeti hagyományban is dualizmus állott be. A még mindig erős ösztön mellett, hogy az örökös ellenségnek elszántan ellentálljanak, fellép az a lelkes törekvés is, hogy a nemzeti királyságot a német túlhatalom ellen fenntartsák.” Igyekszik megértetni, hogy a Mohács után megváltozott helyzetben, két világbirodalom közé ékelődve, „ingadozó politikát kellett folytatnia, hogy az egyik, vagy a másik egészen el ne nyelje. A gyöngeségnek, a keserű kényszernek volt ez politikája. Mi haszna az ellenállásnak a török ellen, ha német elnyomás következik belőle?” Éppen ezért Bocskai harca, „törvényes felkelés”, ő pedig „mindig híve volt a Habsburg háznak”. Tudja, az erdélyi fejedelmek török hűbéresek, ám az oszmán „már nem oly veszedelmes, hogy szükség esetén fel ne lehetett volna használni”. A magyarság az ősellenség ellen vívja igazi harcát, „a német ellen csak akkor harcol, ha nemzete vagy vallása forog veszélyben; ha tűrhetetlen zsarolás arra készti, hogy ne az örökös ellenség ellen fordítsa fegyverét. És még a háború alatt is a béke a cél”. 50 A korszak jelentős történészei – véleményem szerint – nem sorolhatók két utólag megalkotott, szemben álló „táborba”, a különbségeket elsősorban abban látom, milyen mértékben törekedtek a megértésre, illetve a lelkesítésre.51 A Pauler és Szécsen 49 Marczali Henrik: Az ellenreformatio kora. (Nagy Képes Világtörténet VIII.) Bp. É. n. 395–397.; Uő: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Bp. 1901. 481.; Marczali Henrik: Magyarország történe te II. Bp. 1911. 460.; Uő: A béke könyve. A múlt tanulságai. Bp. 1920. 54.; Uő: Erdély története. Bp. 1935. 104., 106. 50 Uő: Történelemhamisítás? Budapesti Szemle 128. kötet (1906) 478., 483–484., érdemes az alábbia kat is idézni: „A háborút Ausztria ellen mindig reákényszerítették.” Uo. 486. 51 Sokkal szerencsésebb pl. a realista és romantikus irányzatok R. Várkonyi által használt megkülönböztetése, ami igazából a historikusi munka komolyságát minősíti. R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törek -
