Századok – 2017
2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata
LÁSZLÓ ANDOR 1371 kiindulási pontot” javasol. A történészt „történelmi felfogása” teszi azzá, ami: a „kiindulási pontoknak megválasztása az események vizsgálása végett, nem pedig – mint közönségesen venni szokták – ítélet az események felett”. 25 Nem csupán elméletben beszélnek minderről: Fraknói, akit a legújabb historiográfiai összefoglaló az „aulikus és markánsan katolikus” szemlélet legjellegzetesebb képviselőjeként mutat be,26 egyszerre dicséri a Habsburgok abszolutiszti kus kísérleteivel szembeforduló „visszahatás” képviselőit, amiért meghiúsították, hogy az ország puszta tartománnyá váljon a birodalomban, és az udvarhoz hű főnemeseket, akik időnként fegyverrel a kézben harcoltak a felkelők ellen. 27 Pulszky Ferenc visszaemlékezéseiben eleveníti fel a török időket, amikor „Erdélyben s az ország nagy részében a nemzeti élet, minden egyes szenvedések mellett is, melegebben lüktetett, s egészségesebben fejlődött ki, mint a későbbi korszakokban”. Akkoriban „a magyar Bethlen Gábor és Rákóczi György idejében, tudományosság tekintetében is az európai műveltség színvonalán maradott”. Elismeréssel szól „az ellenreformáció bajnokairól” is, akik „Pázmánytól s körétől kezdve Zrínyi Miklósig, a költőig, nem voltak rosszabb magyarok, mint protestáns elleneik”. 28 A mára történészként elfeledett Szécsen Antal, a Történelmi Társulat elnöke hangoztatja: „a jelenkor komoly és tárgyilagos történelmi szelleme mindazonáltal nem helyeselheti azon, nálunk elterjedt felfogást, mely egyrészt egész Magyarországot mint Európának a török elleni védbástyáját akarja előállítani, míg másrészt azon irányok emlékein csügg, melyeknek egyik politikai fővonása a törökre való támaszkodás volt”. Kétszínűséggel vádolja a magyar történettudományt, amely „természetes” módon „az újonnan keletkezett európai keresztyén szolidaritás eszméjének befolyása alatt [...] inkább kiemelte hazánknak az ozmánok ellen a 15. században vívott fényes harcait, mint, hazánk egy részének, a 16. és 17. századbeli török rokonszenvét és szövetségi kísérleteit”. Ő sem ítél: „Volt egy magyar párt, mely az új uralkodó házzal és annak örökös tartományaival szövetkezve, a török-ellenes régi magyar és keresztyén hagyományokat fényesen megőrizte; volt egy másik, melynek hazafisága éppen ellenkező irányban működött”. Míg tehát egyfelől a hagyományok „fényes” megőrzéséről beszél, a másik oldalon elismeri: ott a „hazafiság” így „működött” – nem szól keleti árulásról, vagy felsőbbrendű nyugati, „nagymagyar”-koncepcióról. Figyelmeztet: „félszeg és felületes felfogás” a Habsburgokkal való ellentéteket „egyedül önkényre, vallási és politikai elnyomatási 25 Pauler Gyula: A positivismus hatásáról a történetírásra. Századok 5. (1871) 537–539. 26 Romsics I.: Clio bűvöletében i. m. 130.; Korábban Kosárynál „ultramontán felfogású.” Kosáry Domokos: Társadalomtudományok. In: A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975. Főszerk. Pach Zsigmond Pál. Bp. 1975. 201. 27 Fraknói Vilmos: A magyar nemzet története III. Bp. 1873. 264–265. 28 Pulszky Ferenc: Életem és korom I. (Magyar Századok) Bp. 1958. 226–227.
