Századok – 2017
2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata
A KIEGYEZÉS TÖRTÉNETI PÁRHUZAMAI A KORTÁRS HISTORIOGRÁFIÁBAN 1372 szándékokra és nemzeti ellentétekre vezetni vissza”, ám éppen „oly helytelen, a majdnem másfél századon át ismétlődött magyar mozgalmakat, egyedül lázongó nyugtalankodásnak és zabolátlanságnak, vagy a keresztyénség érdekei iránti közönyösségnek és ellenségeskedésnek tulajdonítani”.29 Hozzá hasonlóan vélekedik az ifjú Angyal Dávid, első történelmi témájú munkájában Thaly Kálmán Ocskay-ját bírálja: „mintha a százados tusát egy külső ellenség az összes Magyarországgal s nem két magyar párt külső segítségre támaszkodva vívta volna”. 30 A korszakban egyetlen jelentős munka született a magyar történetírás múltjáról, német szerzője, Alexander Flegler – Szalay László barátságának köszönhetően – került közelebbi kapcsolatba a hazai tudományos élettel, és világosan látta, milyen jelentős hatást kell gyakorolnia a kiegyezésnek a historikusok látásmódjára. Véleménye szerint „lehetetlen, hogy a nép képviselői és a korona közt létrejött, s az ünnepélyes koronázással megpecsételt kiegyezés ne hatna vissza határozottan a történelmi tanulmányok szellemére és irányára. Keresni kell a fonalakat, melyek régtől fogva elkészítették ezen eredményt, és a történelem tényeitől és tanulságaitól várhatni a jelen megerősítését”. Flegler tisztában van a „függetlenségi” szemlélet meglétével, amit aktuálpolitikai irányzatnak tart: „Nagyon jól tudom, hogy Magyarországon még mindig van egy párt, mely az absolut függetlenség ábrándképére kacsintgat; de a történelmi fejlemények puszta tagadása általában kevés, a jelen esetben pedig annyi, mint semmi. A történetbúvárlatnak ki kell mutatnia, hogy az absolutistikus camarillák minden kísérlete, mely a magyar alkotmány történelmi továbbképződését meg akarta akadályozni, mint egy sziklán hajótörést szenvedett, de hogy viszont a külföldi befolyásoktól való eszményített függetlenségre irányzott minden törekvés semmis ábrándokban végződött”. 31 A Habsburg-ellenes harcok és a korábbi kiegyezések bemutatása jelentős aktuálpolitikai mondanivalóval bírt. A „dicső ősök” sikerei a nemzeti nagyság érzetét erősítették, a dualista államszövetségben az osztrákokkal szemben vívott közjogi harcra utaltak egy olyan időszakban, amikor a nacionalista lelkesültség egyre inkább áthatotta a közvéleményt. Kétségtelenül megnőtt az érdeklődés a múlt „szabadságküzdelmei” iránt, miközben megjelent az igény a korabeli rendszer előzményeinek bemutatására, arra, miként követte a 17. században a küzdelmeket a kiegyezés, hogyan sikerült újra és újra megtalálni a közös nevezőt, az egyező érdekeket. 29 Szécsen Antal: Tanulmányok. (A Kisfaludy Társaság Pártolói Könyvtára) Bp. 1881. 15. 30 Angyal Dávid: Ócskay László. Budapesti Szemle 30. kötet (1882) 197. 31 Flegler Sándor: A magyar történetírás történelme. Bp. 1877. 264–265. Ugyanebben a kötetben látott napvilágot Eduard Sayous munkája A magyar történelem kútforrásai címmel. Flegler írása németül a legjelentősebb német történeti folyóiratban, a Historische Zeitschriftben látott először napvilágot három közleményben 1867 és 1868 között. Alexander Flegler: Beiträge zur Würdigung der ungarischen Geschichtschreibung I–III. Historische Zeitschrift Bd. 17. (1867) 318–395., Bd. 18. (1867) 235– 282., Bd. 19. (1868) 264–346.
