Századok – 2017

2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata

A KIEGYEZÉS TÖRTÉNETI PÁRHUZAMAI A KORTÁRS HISTORIOGRÁFIÁBAN 1370

Ferenc József, Deák és Kossuth, végeredményben pedig az egyaránt hangoztatott nemzeti függetlenség és kiegyezés. Bibó gondolatmenetét követi Dénes Iván Zoltán, aki a 20. század elején mindent elborító magyar közösségi skizofréniáról beszél, ami személyek, események és értékek összeegyeztetésének következményeként alakulhatott ki. Ugyanígy fogalmaz Romsics Ignác, aki szerint Thaly Kálmán pályája „a dualizmus időszakának közéleti skizofréniáját is tükrözte”.

23 Hasonlóan vélekedett korábban R. Várkonyi Ágnes is: „a közvélemény a valóságot torzítottan látja [...], mindehhez készségesen szállította a hivatalos történetírás mindkét változata – a magyar történelem ún. kuruc–függetlenségi–48-as és a labanc– aulikus–67-es politikai elvek szerint szerkesztett rajza – a romantika elkoptatott, de újraaranyozott fegyvereit. A magyar múlt romantikus felfogásának e két ágazata a századfordulóra megerősödött és kiterebélyesedett. Társadalmi hatóereje, éppen egymással vívott látványos párharcainak következtében megnőtt, és mindenütt jelenlévővé vált. Nyomasztó árnyékot vetett az egész országra. A kor történeti gondolkozását a tudathasadás láncreakciója szaggatta szét”.

24

Az ellentmondásokra természetesen felfigyeltek a kortársak is. Pauler Gyula, az Országos Levéltár első főigazgatója, sokat idézett pozitivizmusról tartott akadémiai székfoglalójában éppen a 17. század kapcsán értekezik arról, miként lehet ugyanazon kiindulási pontból „a legellenkezőbb állításokat bebizonyítani”. Thaly egyik első bírálója számára a szélsőséges álláspontok elfogadhatatlanok: egyesek szerint „e boldogtalan korszaknak minden baját, egy majd nyilván, majd titokban működő, sohasem nyugvó nemzetellenes politikának köszönhetjük, mely fejedelmeink szívét a nemzettől elfogta s őket ellenségeinkké vagy legalább elleneink szövetségeseivé tevé”. Velük szemben egy másik felfogás a bajokért „a nemzetet, annak makacs, izgága természetét, lázadó hajlamait okolja, önzést, hazaárulást lát oly tettekben, melyek az ellenkező felfogás szemében a legtisztább hazafiság cselekedetei”. Thökölyről például „a legkülönbözőbb dolgokat fogjuk találni, anélkül, hogy az egyik vagy a másikat szándékos hazugsággal kellene vádolni, mert a hiba az alacsony, egyoldalú szempontnak következménye”. Előre kialakított állásponttal közelítve a forrásokhoz kétségtelenül sok „döntő tényt” lehet felhozni mindkét álláspont mellett, ám az ellentét feloldható, „magasabb, tisztább, több oldalúbb 23 Bibó István:

Németh László Kelet-Európa koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája. In: Uő:

Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. (Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 7.) Bp. 2012. 187.; Dénes Iván Zoltán:

Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitás

keresés a 19–20. századi Magyarországon. Bp. 2001. 160.; Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Bp. 2011. 130.

24 R. Várkonyi Ágnes:

Historiográfiai törekvések Magyarországon a 19. században. Századok 103. (1969) 984–986.; Uő:

A

pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban I. A pozitivista történetszemlélet Európában és hazai értékelése 1830–1945. (Tudománytörténeti tanulmányok 6.) Bp. 1973. 214.