Századok – 2017
2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata
LÁSZLÓ ANDOR 1369 fekszik”, ezért Bocskai mérsékelt politikát követ a dinasztiával szemben, a „magyar–osztrák szövetséget fenn akarja tartani”. A Deák-párt ezért „a legdicsőbb ősök nyomdokain haladt”, amikor létrehozta a kiegyezést, vagyis „a magyar–osztrák népszövetséget”. Általánosan azt a következtetést vonja le, hogy „államügyekben a fegyverek fizikai s az államférfiak morális bátorsága csupán tapintatos eszéllyel párosulva vezethet jóra biztosan”. A 17. század legdicsőbb államférfiai „a népszövetségben, miként ma sok tévedt politikus hirdeti, nem állami függetlenségünk s alkotmányunk, hanem éppen az ezeket fenyegető kényuralom s erőszakos német befolyásnak bukását látták, célozták”. 20 A történészek ekkor már Fraknói és Tanárky nyomdokain haladnak. Salamon úgy látja, „valamint Ausztriának tudnia kell vala a történelemből, hogy képtelen állandóan leigázni Magyarországot, úgy nekünk is szint onnan tudnunk kell vala több nevezetes példából, hogy minden összeütközés vége csak békés kiegyezés lehet, nagyjából a régi alapon”.21 Maga Thaly Kálmán, akit az úgynevezett kurucos, függetlenségi szemlélet vezéralakjaként tartanak számon, és nemzeti elfogultságáért szoktak bírálni, a kiegyezést vetítette vissza az 1711-es szatmári békére. Bocskait az alkotmány és a törvények védelmezőjeként állította példaként a fiatalok elé: „Én magyar hazafiakat, nem pedig kozmopolitikus világifjakat akarok az iskolában nevelni, azt óhajtom, hogy tanulják meg ott a Bocskayak, Rákócziak példáiból, hogy az alkotmány és a törvények védelmére lesznek ők is a jövőben hivatva”. 22 Szabadságharc és kiegyezés A bevezetőben idézett Halász Imre soraiban feltűnő az úgynevezett „függetlenségi” és „aulikus” szemlélet egyidejű jelenléte. Szekfű Gyula óta nem egyszerű értelmezni ezt, ő ugyanis egymással szembenálló irányzatokként tartotta őket számon, nagy hatású életműve máig elfogadottá tette a „szabadságharcos”–„kuruc” és Habsburg-párti–„labanc” történetírás leegyszerűsítő megkülönböztetését. Ezt a kettősséget sokan elfogadják, köztük Szekfű kritikusai: Bibó István úgy látja, a korszakban az „egymással összeegyeztethetetlenek összeegyeztetésére” tettek kísérletet, „nagy közösségi szkizofréniáról” beszél, hiszen egyszerre válnak példaképekké II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor, az aradi tizenhármak és 20 [Kókai Kun Béla ]: Az 1867-iki kiegyezés és Bocskay, Illésházy, Bethlen, Rákóczy népszövetségi politikája. Pest 1869. 4., 11., 13–15., 18–22.; Uő: A magyar nemzet politikája. Bp. 1873. 98., 104., 106., 110–118. 21 Salamon Ferenc: Emlékbeszéd Horváth Mihály felett. In: A Magyar Tudományos Akadémia Évkönyve. Bp. 1880. 20. 22 Idézi R. Várkonyi Á.: Thaly i. m. 257–258.; Uő: A szatmári béke a történetírásban. Századok 146. (2012) 777.
