Századok – 2017
2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata
A KIEGYEZÉS TÖRTÉNETI PÁRHUZAMAI A KORTÁRS HISTORIOGRÁFIÁBAN 1368 Tanárky Gedeon abszolutizmusellenessége miatt „alkotmányos szempontból konzervatív jellemű”-nek minősíti Bocskai mozgalmát, melynek „célja nem felforgatás, hanem fenntartás”, a Rudolf királysága alatt „feltornyosult vészfelhők nyomása” idején a „nemzeti visszahatás öntudatos de kellőleg mérsékelt bátorsága” nyilvánul meg benne. „Nevezetes”-nek tartja ezt a kort, hiszen a bécsi megbékélés, majd az 1608. évi törvények által „egy időre ismét biztosítva lőn az alkotmányos és vallási szabadság”. Bocskai úttörő kezdeményezésére első ízben került sor „a perszonális unió kötelékével fűzött nemzetek törvényszerű szövetkezésére”. Sajnálatosnak tartja, hogy a későbbiekben ez a szövetség nem erősödött meg, s egyértelműen a küszöbön álló kiegyezésre, és annak ellenzőire utalva szögezi le: „a kölcsönös túlhajtások és félreértések miatt korunk sem képes felfogni ilynemű szövetkezés előnyeinek horderejét”. A fentebb idézett munkák mind a kiegyezés egyfajta történeti előkészítését jelentik, ebben az összefüggésben a fejedelem utóda sokkal inkább Deák, mint a „függetlenségi harcok” vezérei: vérbeli egyensúlyozó alkat, sikerét „nyugat és kelet közti súlyegyen fenntartásának politikája biztosította”. Tanárky összefoglalásként, történelmi tanulságul a „megalkuvó ősöket” állítja példaként kortársai elé, akik kitartottak a Habsburg-ház mellett, biztosítva „önállásunk, alkotmányunk és nemzetiségünk”, akik „soha nem feledték el, hogy noha elfogadtuk nyugat vallását és kultúráját, de érdekeink kelet által is érintve vannak, s a kettő közti egyensúly mérlegét, az adott viszonyokhoz képest többnyire helyesen eltalálták”. 19 Az 1867 után hamarosan felcsapó közéleti vitákban az ellenzék gyakran hivatkozott történelmi példákra, személyiségekre – így például Bocskaira –, amikor Deák politikáját bírálta, akinek a politikája az ellenzék szemében hazaárulással ért fel. A publicista kókai Kun Béla ezzel szemben azért dicséri a fejedelmet, mert „diadalmas fegyverrel a kezében” „gyönyörű mérséklet, ildomos eszély, óvatosság” jellemzi, nem akarta megbuktatni a dinasztiát, sem elszakítani az országot Ausztriától, tisztában volt e kapcsolat előnyeivel, amit „egyetlen egy józan hazafi sem vonakodott belátni”. Ugyanis „őseink higgadt eszüket nem hagyták szívük kesergő érzelmeitől elragadtatni”, kivívott jogaik biztosítékát a bécsi „kényuralmi” törekvések ellen nem az elszakadásban, hanem éppen a lajtántúli népekkel való „bensőbb” szövetkezésben keresték. Nem elégedtek meg az uralkodó azonosságán alapuló perszonálunióval, hanem a magyar állam érdekében, azon túlmenően, „minden erejük megfeszítésével”, a lajtántúli népekkel való szorosabb viszony kialakítására, „közös érdekek, közös ügyek által összefűzött benső, szoros népszövetségre” törekedtek. „Közép-Európa organizmusa [...] a különböző népfajok békés egyensúlyában 19 Tanárky Gedeon: Magyarország helyzete az európai államrendszerben. Történeti és politikai tanul mány. Pest 1866. 74–77., 203.
