Századok – 2017

2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata

A KIEGYEZÉS TÖRTÉNETI PÁRHUZAMAI A KORTÁRS HISTORIOGRÁFIÁBAN 1366

magyar történetírás megalapítója”,11

Horváth Mihály dicséri a fejedelemséget, a nemzeti jogok támaszát, ám a korszak „hősi karakterei” közt többségben vannak nála a Szekfű által nagymagyaroknak mondott nyugatiak. Az időszak az „erkölcsi elaljasodásnak” is számos példáját felvonultatja: „telhetetlen, a hon legszentebb érdekeit gázoló önzés, honárulás, a szó- és eskütörő oszmánnali egyetértés, mi elégszer iszonyú büntetést vont magára”, ugyancsak előfordul – cseppet sem idealizált kép ez a 16–17. századról.12

A következő évtizedben az Erdélyi Történelmi Adatok forráskiadását elindító székely gróf Mikó Imre leszögezi: „nekem nincs szándékomban sem magyar sem német vagy szász, sem ellenzéki vagy konzervatív, sem végre katolikus vagy protestáns szempontból fogni vagy fogatni fel és kibányászni történelmi kútfőinket. Én egyedül a történeti igazságot keresem, ez előtt hajlok meg, annak kívánok némi szolgálatot lenni”. Egyformán közli a Bocskaira terhelő és a Bastának igazat adó forrásokat, hiszen, ha nem így tenne, „a történet nem lenne a múlt rajza, az élet tanítója, hanem megmérgezője, elrontója; nem lenne egyéb, mint igazolója a jelennek, legyen az jó vagy gonosz”.

13

Salamon Ferenc, a korszak egyik kiemelkedő munkájában a 17. század első felének mozgalmairól szólva elveti a közhelyet, miszerint „a pártoskodás volt a fő és másoktól szomorúan megkülönböztető jellemvonása a magyar nemzetnek”. Harcias, egymással élesen szembenálló felek helyett mérsékelt, tárgyalásra kész államférfiakat lát. Így Bethlen Gábor és Eszterházy Miklós, akiknél „minden erős meggyőződések s erős párt tartásuk mellett a számító ész a túluralkodó, – s maguk mérsékeltebbek pártjuknál”. A Deák köréhez tartozó történész számára mindkét irányzat „hazafiakat” tömörít, „határozott

pártállás mellett sem szűnt meg egyik párt is magyar, mégpedig alkotmányos magyar lenni [...]. Nálunk ezért a 17. évszázad első felében folyt harcok nem is öltik magukra a polgárháborúk jellemét, mint külföldön. A főnemesek és megyék nem látnak Bethlenben és Rákócziban politikai ellenséget”. A két fél egyaránt „nagy szolgálatokat tőn a nemzeti élet fenntartása és fejlesztése ügyében”. Azok az erők, melyek a 17. század első felében fontos szerepet játszottak, „bár határozottan ellenkeznek természetüknél fogva, élethalál harcra nem engedik menni a dolgot, s ha volt sok harc és háború, a kornak nincs egyetlen katasztrófája is. Mind a római császár, mind a szultán, mind az erdélyi fejedelmek könnyen békülnek”.

14

11 Fraknói Vilmos:

Horváth Mihály emlékezete. Bp. 1879. 3.

12 Horváthnál Bocskai, Bethlen Gábor, a Báthoryak mellett többségben vannak a szerinte „nyugatiak”: Jurisics, Losonczy, Dobó, Mecskey, Szondy, a Nádasdyak, Zrínyiek, Pálfiak. Horváth Mihály: Vá

zolatok a magyar népiség történetéből a török uraság korszakában. Athenaeum, 1839. március 31. 401–406., illetve 1839. április 4. 417–421.

13 Mikó Imre:

Előszó. In: Erdélyi Történelmi Adatok I. Szerk. Uő. Kolozsvár 1855. III–IV.; Mikó Imre:

Előszó. In: Erdélyi Történelmi Adatok II. Szerk. Uő. Kolozsvár 1856. I–III.

14 Salamon Ferenc:

Magyarország a török hódítás korában. Pest 1864. 349., 353–356., 371.