Századok – 2017

2017 / 6. szám - A KIEGYEZÉS 150 ÉV MÚLTÁN – JELKÉPEK, CEREMÓNIÁK ÉS EMLÉKEZETEK - Miru György: A nemzet emlékezik, Kossuth emlékeztet, születésének 80. évfordulóján

MIRU GYÖRGY

1275

eseményeket felnőttként átélők kiválnak a közösségből a mintegy 80 évet átfogó kortársi vagy kommunikatív emlékezet periódusán belül.19

Ezt érzékelve a legtöbb nyilatkozat arra is kitért, hogy át akarják adni az egykor volt idők történéseinek, eszméinek tanúságát az ifjúságnak, az újabb generációknak. Az emlékezést tehát az is motiválta, hogy elmúló esélyt láttak az áthagyományozásra.

Az emlékezés tartalma

Ugyan az emlékezésről, emlékezetről kiterjedt elméleti viták folynak, meglehetősen nagy relevanciája van annak a felfogásnak, amely szerint az emlék nem csupán a múlt felidézése, hanem annak megkonstruálása. Vagyis az emlékezés olyan szellemi tevékenység, amely értelmezi, jelentéssel látja el a múlt történéseit. Ezért már a személyes emlékezés sem tekinthető kifejezetten spontánnak, a közösségek főként szóbeli hagyományként élő emlékezete, az emlékezőközösségek kollektív alkotása pedig még kevésbé.20

A következőkben azt mutatom be, hogy a levelek és dokumentumok szerzői Kossuth kapcsán mit emeltek ki a múltból, mire emlékeztek, milyen jelentést adtak a múltbeli történéseknek, azaz milyen képek és tartalmak épültek be a kollektív emlékezetbe.

Még mielőtt erre rátérek, érdemes egy rövid szemlét tartani arról, hogy Kossuth személyéhez hogyan viszonyultak az emlékezők. Az ünnepi alkalomból és a megemlékezés aktusából következően szinte minden dokumentumban megjelent egy dicsőítő, eszményítő perspektíva. A nemzet vagy annak egyes csoportjai szeretetüket, tiszteletüket és hálájukat fejezték ki múlhatatlan érdemeiért a „nagy hazafinak”, a nemzet vagy a haza „legnagyobb fiának”, aki a „legnagyobb magyar”, vagy kicsit szűkebb léptékben: a „század legnagyobb magyarja”. Miközben érzékeljük, hogy az egykor Kossuth által Széchenyire alkalmazott minősítéssel most őt magasztalták, számos esetben a nagyságot időben korlátozták, és Kossuthot csak a legnagyobb élő magyarnak tekintették.21

Máskor a nagyságot a „legigazibb” vagy „legmagyarabb” 19 Jan Assmann: A

kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp. 1999. 51–53.

20 Gyáni G.: Történetírás i.

m. 100–103.; Uő: Emlékezés és oral history. In: Uő:

Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Bp. 2000. 129–133.; Uő:

A

kollektív emlékezet két formája: hagyomány és történeti tudás. In: Uő:

Az

elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Bp. 2010. 90.; K. Horváth Zsolt:

A

lehetséges emlékezésektől a lehetséges történelmekig. Az 1848–49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. In: Emlékezet, kultusz, történelem. Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Szerk. Hudi József – Tóth G. Péter. Veszprém 1999. 12. Ez utóbbi tanulmány az 1848–49-es események példáján mutatja be a saját idejű és az utólagos értelmezések eltéréseit. Uo. 7–17.

21 A szállóigévé vált minősítésben már elhomályosult az a tartalom, hogy azt Kossuth egykor saját és Széchenyi politikai pozíciójának kijelölésére alkalmazta. Lackó Mihály:

„A

legnagyobb magyar.” Egy szállóige keletkezése. Világosság 17. (1976) 305–307.