Századok – 2017
2017 / 6. szám - A KIEGYEZÉS 150 ÉV MÚLTÁN – JELKÉPEK, CEREMÓNIÁK ÉS EMLÉKEZETEK - Cieger András: Deák Ferenc írásban és képben. Miként ábrázolható a kiegyezés?
DEÁK FERENC ÍRÁSBAN ÉS KÉPBEN 1248 nagy forgalmú nyilvános terei kézenfekvő helyszínéül szolgáltak a központilag szervezett ünnepségeknek, vagy éppen emlékművek állításának. A művészi eszközkészletet pedig mindehhez a romantika, illetve később a historizmus szolgáltatta. 2 A 19. század végére a politika meghódította a városi köztereket – sőt, újabb reprezentatív helyszínekkel gyarapította számukat – és változó minőségű szobrokkal népesítette be azokat. A kritikusok ekkor már egyenesen szoborállítási lázról, emlékműdűhről írtak, amely hatalmába kerítette a politikai élet irányítóit, és nyomukban az igényeket kiszolgáló művészeket. Témánk szempontjából különösen érdekesek az országok fővárosaiban, a hatalmi reprezentáció központjaiban elhelyezett azon emlékművek, amelyek az adott politikai rendszer alapító mítoszára és/vagy alapító atyjának érdemeire emlékeztették a városi polgárokat.3 Politikai fordulatok esetén persze – legalábbis szerencsés esetben – az ellenkánon-teremtés szándékával ugyanazon városi térben rivális mítoszok és alternatív hősök is megjelenhettek. 4 A kiegyezés 150. évfordulója kapcsán e szerteágazó kutatási téma mindössze egyetlen vonatkozását van módunk jelen tanulmány keretei között megvizsgálni. Milyen szerepet játszott a kiegyezés „alapító atyjának”, Deák Ferencnek a személye és kultusza az 1867-ben létrejött rendszer szimbolikus reprezentációjában? Mennyire volt ez tudatosan formált a hatalmon lévő elit részéről? A kiegyezés vizuális reprezentációjának problémái Az 1867-ben megkötött osztrák–magyar kiegyezés, és a nyomán létrejött új államjogi kapcsolat, amelyet reálunióként, illetve dualizmusként jellemez a történettudományi szakirodalom (e kifejezések már egykorúan is felbukkantak), fennállása öt évtizede alatt meglepően ritkán vált például képzőművészeti alkotások témájává, és nem igazán kapcsolódott hozzá emlékező rítus sem, szemben 1848 tavaszának forradalmi eseményeivel. Ennek egyik oka kétség kívül az, hogy a bonyolult és hosszadalmas tárgyalásokon kiformálódó jogi és politikai egyezség meglehetősen nehezen ragadható meg vizuálisan. Ugyanakkor ez mégsem szolgálhat elegendő magyarázatul, hiszen a politikai fordulatokat jelző jognyilatkozatokat vagy 2 E folyamat közérthető összefoglalását adja Varga Bálint: Árpád a város fölött. Nemzeti integráció és szimbolikus politika a 19. század végének Magyarországán. Bp. 2017. 25–30. 3 Reinhard Alings: Monument und Nation: Das Bild vom Nationalstaat im Medium Denkmal – zum Verhältnis von Nation und Staat im deutschen Kaiserreich 1871–1918. (Beiträge zur Kommunikationsgeschichte 4.) Berlin–New York 1996. 41–62.; A német császárság egyik „alapító atyja”, Otto von Bismarck még életében (álló) szobrot kapott Bad Kissingenben 1877-ben. A századfordulón már 166 szobrát tartották nyilván kül- és belföldön. 4 Különösen érdekes ebből a szempontból a számos rendszerváltást átélt Párizs esete. Lásd Helke Rausch: Kultfigur und Nation. Öffentliche Denkmäler in Paris, Berlin und London, 1848–1914. (Pa riser Historische Studien 70.) München 2006.
