Századok – 2017
2017 / 6. szám - A KIEGYEZÉS 150 ÉV MÚLTÁN – JELKÉPEK, CEREMÓNIÁK ÉS EMLÉKEZETEK - M. Lovas Krisztina: Ki mire emlékezett március 15-én a dualizmus korában? Az ünnepségek alakulása az aktuális politikai konfliktusok tükrében
M. LOVAS KRISZTINA 1225 Egy emlékkép annál gazdagabb, minél nagyobb memóriakeret kereszteződésében tűnik fel – ezek ugyanis átfedik és részben tartalmazzák egymást”.6 Ez a fajta gaz dagság – véleményünk szerint – nagyon is jellemző 1848/49 esetén, és ez a sokféle emlékezet tört felszínre a dualizmus kori március 15-ei ünnepségeken is. A különféle emlékező csoportok ugyanis mind azt az emlékképet emelték ki 1848 ösz szetett jelentéstartalmából, ami aktuális céljaikhoz legközelebb állt, és az általuk közvetíteni szándékolt üzenetek szempontjából leginkább hasznosíthatóak voltak. Minden politikai erő, párt, csoportosulás megtalálhatta a maga emlékezetét 1848-ban. Ehhez az is hozzájárult, hogy „1848” igen gazdag jelentéstartalmat hordozott. Éppúgy megtestesítette a polgári átalakulásért küzdő reformmozgalmat, mint a március 15-én kinyomtatott radikális 12 pont ot, vagy éppen a törvényes politikai, államjogi, társadalmi változásokat rögzítő 1848. április 11-én szentesített 31 törvénycikket, de az öt hónappal később, az 1848-as alkotmány megvédéséért kirobbant fegyveres önvédelmi harcot ugyanúgy, mint a szabadságharc leverését követő súlyos megtorlás áldozatainak emlékét vagy az önkényuralommal szembeni ellenállást. Így végül, mire a kiegyezés korszakához eljutunk, már számtalan asszociációs lehetőséget rejt magában csupán a kifejezés: „1848”. Mindez igencsak megnehezítette, hogy az uralkodóval kibékült nemzet hivatalos ünnepévé váljon március 15-e a korszakban. Őfelsége kormányai nem karolhatták fel a megemlékezéseket, de a hatalom nem tiltotta meg március 15-e megünneplését. Hiába voltak a március 15-ei emléknapnak már előzményei, összetett jelentéstartalma miatt és Ferenc József érzékenységére való tekintettel – akinek rendkívül kellemetlen élményei fűződtek a birodalmát megrendítő 1848-as mozgalmakhoz, és akinek ugyanakkor személye nem volt elvonatkoztatható a magyar szabadságharc leverésétől, a megtorlástól és az önkényuralom éveitől – március 15-e nem válhatott hivatalos nemzeti ünneppé hosszúra nyúlt uralkodása alatt. Ahogy Európa-szerte a 19. században kialakuló modern nemzetállamoknak szükségük volt saját, a közös nemzeti állami identitást erősítő önreprezentációra, saját szimbólumokra és ünnepekre, olyanokra, amelyekkel a szélesebb, a nemzetbe újonnan beemelt tömegek is azonosulni tudtak, ugyanúgy szüksége volt erre Magyarországnak, illetve szüksége lett volna az Osztrák–Magyar Monarchiának is. Mindezt indokolta a politika tömegessé válása, a tömegpolitika kibontakozása is. A Habsburg Birodalom területén azonban hiányzott egy olyan ünnepnap, amely alkalmas lett volna arra, hogy közös érzelmi azonosulási lehetőséget kínáljon a birodalom népeinek számára, és ugyanúgy a kiegyezéssel létrejött 6 Gyáni Gábor: Relatív történelem. Bp. 2007. 162., vö. Halbwachs, M.: Az emlékezet i. m. 131.
