Századok – 2017
2017 / 5. szám - KRÓNIKA - Gyóni Gábor: Nemzetközi konferencia az orosz forradalom 100. évfordulóján
1177 GYÓNI GÁBOR Az egyik legérdekesebb felszólalás kétségkívül Vlagyimir Buldakové (Oroszországi Tudományos Akadémia – Oroszország Története Intézet, Moszkva) volt. Az orosz forradalom egyik legnagyobb nevű kortárs kutatója (a Krasznaja szmuta és a kiváló Haosz i etnosz című könyvek szerzője) arról beszélt, hogy 1917 eseményeinek miért je (csak az a jó történetírás, mely a miértekre keresi a választ) a mikrotörténelem tanulmányozása révén érthető meg. A felbomlás és újrateremtődés kaotikus évében több forradalom is egyszerre zajlott Oroszországban: munkás-, katona-, paraszt-, nemzeti-, világnézeti, genderforradalom stb. A 20. század elején gyors ütemben modernizálódó, westernizálódó Oroszország átalakulását kísérő társadalmi konfliktusok az 1910-es években kezelhetetlenné váltak, az oroszországi társadalom többsége elutasította a hatalom által ajánlott – tulajdonképpen nyugatos – fejlődési alternatívát. Az 1917-es orosz forradalom ugyan elvonatkoztathatatlan az általános európai válságjelenségektől, de alapvetően belső eredőkkel magyarázható. Az 1917 őszén a hatalmat megragadó bolsevikok lényegében együtt úsztak az árral, hatalomban való maradásuk azért volt lehetséges, mert ők ajánlottak olyan programot, mely elnyerte a „kritikus tömeg” támogatását, de a bolsevik vezetés és a „tömegek” közötti interakció a hatalom természeténél fogva nem volt, és nem is lehetett egyirányú, felülről lefelé haladó, sőt – nem a bolsevikok mozgatták a történelmet, hanem a történelem vezette a bolsevikokat. A személyes naplók, a mikrotörténelem forrásai jobban tükrözik az 1917-es események „spontán” jellegét, mint a politikusi visszaemlékezések vagy a tervszerűség illúzióját adó párt- és politikai iratok, bár a történetírásban jelenleg is a politikatörténeti megközelítés dominál. Ehhez kapcsolódva Veronika Zsukova (Vologdai Állami Egyetem) az orosz Észak paraszti naplói és visszaemlékezései alapján rekonstruálta az 1917-es és az azt követő eseményeket, a tradicionális falusi közösségek bomlását, azt a tragédiákkal és meredek irányváltásokkal szabdalt történelmi kálváriát, mely először a magántulajdonú földbirtoklás elterjesztésére tett sikertelen kísérlet (sztolipini reformok), majd a „hadikommunizmus” és az 1920-as évek NEP-je után a kollektivizációval teljesedett be, eltörölve a föld színéről a hagyományos orosz paraszti világot. Buldakovhoz hasonlóan az 1917-es események „spontán”, alulról jövő jellegére hívta fel a figyelmet Dmitrij Csurakov (Moszkvai Pedagógiai Egyetem) a gyárak forradalmi bizottságainak példáján. Alekszandr Buzgalin (Moszkvai Állami Egyetem) szerint az orosz forradalom „a tragikus hibák és bűntettek” ellenére a modernizációt jelentette Oroszország számára, hosszú távú következménye volt globális léptékben a „késő kapitalizmus korában megjelenő” fasisztoid diktatúrák megsemmisítése, a gyarmati rendszer felszámolása, egy posztkapitalista társadalmi modell bevezetésére történt kísérlet. Szintén az orosz forradalom modernizációs jellegét hangsúlyozta Makszim Gorelov (Oroszországi Tudományos Akadémia – Egyetemes Történeti Intézet,
