Századok – 2017
2017 / 5. szám - MŰHELY - Varga Szabolcs: Emlékpark és kulthely között. Mohács a 21. századi magyar emlékezetkultúrában
EMLÉKPARK ÉS KULTHELY KÖZÖTT 1168 nyugati szövetségest kereső kisebbség, másrészt azonban ott van a – tudtommal máshol még fel nem vetett – raguzai példa. Az adriai városállam az egyetlen, amely túlélte a Balkánon az oszmán inváziót. Lakosai 1458-ban egy ahdnámét kaptak Mehmed szultántól, és így a Porta vazallusaivá váltak. Á m ez egyben biztosította a fennma radásukat is, sőt kiváltságaik révén a következő évtizedek anyagi gyarapodást hoztak a számukra. Ezek az események ismertek voltak a magyar politikai elit előtt is, és nem lehet véletlen, hogy az oszmán hódítási mechanizmust jól ismerő délszláv humanista politikai és egyházi elit szinte kivétel nélkül Szapolyai környezetében tűnt fel, és lelkesen támogatta a Szulejmánnal 1528-ban megkötött megállapodást. Nem kizárt, hogy valójában az adriai városállam példája lebegett a szemük előtt, ez hajtotta őket erre az útra, melyről utólagos előrelátásunkkal már tudjuk, hogy a pusztulásba visz, ám abban a helyzetben egy reális alternatívának tűnhetett. Óriási dilemma lehetett ez a Mohácsot túlélő k számára, amikor sem idő, sem elegendő tapasztalat nem állt rendelkezésükre a körültekintő döntés meghozatalához, és ez vezetett a két út együttes kipróbálásához, azaz a polgárháborúhoz. Tartok tőle, hogy ez a probléma a király életben maradása esetében is fennállt volna. Egyáltalán nem biztos, hogy Lajos személye egy ekkora sokk után tartósan egyben tudta volna tartani az országot, hiszen sógora, Ferdinánd továbbra sem állt volna mellé teljes mellszéles séggel. Azzal is számolni kell, hogy a németellenességgel átitato tt köznemesség sem tűrte volna szótlanul a Habsburgokkal való szorosabb kokettálást, a Jagellókkal elé gedetlen horvát nemesség pedig biztosan elszakadt volna a magyar királyi udvartól. Hasonlóan tragikus következményként a déli és a keleti területek (Baranya, Pozsega, Valkó, Bács, Bodrog megyék és a Temesköz) népei sem láttak volna kellő erőt az oszmán támadások elleni hatásosabb védelemre. Szinte biztos, hogy megkezdődtek volna a horvát határszélen már – éppen az 1493. évi udbinai vereségtől kezdve – üzletszerűen alkalmazott különalkuk a helyi nemesség és az oszmán tartományi vezetők között, melynek vége az államiság intézményeinek felmorzsolódása lett volna. Lajos esélyei egyedül a Porta magatartásától függtek volna, azaz, hogy mikor érkezik egy szövetséget ajánló követ (miként Szapolyaihoz), vagy egy újabb szultáni hadjárat (miként Ferdinánd ellen) Magyarországra. Úgy tűnik, Lajosnak egyszerre kellett volna eljátszani Szapolyai és Ferdinánd szerepét, és ennek végkimenetele nem lehet kérdéses. Harmadik lehetőségként természetesen ott van, hogy az oszmán hadvezetés figyelme ismét elkalandozik más irányba, ám az 1521–1526 közötti események azt mutatják, hogy a Jagelló kormányzat képtelen volt saját erejéből a helyzet konszolidálására, és az akár egy évtizeddel később érkező újabb szultáni hadjárat nagy valószínűséggel ugyanilyen katasztrófát idézett volna elő. Összességében tehát nyitva hagynám azt a kérdést, hogy Lajossal mennyivel több mozgástere maradt volna az országnak. A király azonban nem tért vissza, így ezekre a „mi lett volna, ha” ké rdésekre már nem kapunk választ. Ám talán elméletiségük dacára sem haszontalan
